Aranyosszék. Népi szövegek,  kontextusok

(Monográfia)

(A szerző által gyűjtött balladák dallamát Schneider Arnold jegyezte le. A 2001-ben készült fotók Szabó Tamás munkái.)

Bevezetés

A gyűjtőnek tulajdonképpen nehezére esik monográfiát írni.  A műfaj azt várná el tőle, hogy olyan szövegeket tegyen közzé, amelyek a folklórgyűjtés 150 éve alatt nem, vagy ha igen, ritkán kerültek felszínre. Illetve újra felmutasson olyan szövegeket, amelyek lassan-lassan egyetlen helyen lesznek feltalálhatók: a folklórgyűjteményben. A műfaj azt várná el, hogy a gyűjtő a kultúra állandóságáról, változatlanságáról beszéljen. Elkészítse azt a szöveggyűjteményt, amely sajnálatos módon mindeddig nem állt össze, s amellyel a hagyományai felé forduló aranyosszéki társadalom azonosulni tudott volna.

E feladat elvégzésének objektív akadályai is vannak. Az utóbbi évtizedekben radikális változások történtek az emberekkel, az emberek környezetében.

Megváltozott a születési helyhez való viszony. Aki tehette, aki szükségesnek érezte, elhagyta a szülőföldjét. Az elköltözés olyan méreteket öltött, hogy néhány faluban csupán a magatehetetlen idősek maradtak meg, akik vagy nem akartak, vagy nem tudtak elmenni.

Megváltozott a földhöz való viszony. Eltulajdonítása megszüntette az iránta érzett szeretetet és felelősséget. Megszűnt olyan családi tulajdonnak, élettérnek lenni, amelyen a szülők felnevelték gyermekeiket, s amelyen a gyermekek szüleik emlékét őrizték. Termelési eszközzé változott, amelyet gépek, vegyszerek kényszerítenek teremni. Vagy nyűggé változott, amely figyelmet követel, s amelyen nehéz túladni. Megszűntek azok a munkaalkalmak és agrárrítusok, amelyek egy sajátos életformát, egy mentalitást és egy társadalmi viszonyrendszert termeltek újra, konszolidáltak.

Megváltozott az idős generációhoz való viszony. Az iskola, a média aláásta tudásuk tekintélyét, a divatok gyors egymásutánja konzervatívvá, elavulttá minősítette át értékrendjüket. Az idősek magukra maradtak, támasz nélkül. Eltűntek a környezetükből az utódok, akikkel hagyományaik segítségével közös életvilágot szerveztek volna. Bezártak kultúrházak, iskolák, óvodák. Azok az intézmények, amelyekben a fiatalok csoportosultak, s amelyben a különböző generációk találkoztak.

Megváltozott az élethez, a jövőhöz való viszony. Önpusztító hajlamok éledtek fel (vagy váltak szembetűnővé) az emberekben. Sokak számára a család gúzzsá változott át, a gyerek nyűggé; az alkohol, a kábítószer vagy épp az öngyilkosság vált a válság egyetlen megoldásává. A váratlan, viharosan lefutó események, a gyors változások magukkal sodorták a jövő iránti kíváncsiságot, bizalmat, a jövő megszervezésének, előkészítésének készségét.

A változás Aranyosszéket sem hagyta érintetlenül. Előbb a 2. világháború frontvonalát húzták keresztül a falvakon. A lakosság szétszóródott, ki végleg, ki átmenetileg lett hontalanná. Aki görcsösen ragaszkodott szülőföldjéhez, traumákkal fizetett hűségéért. Utána a munka és a magántulajdon tekintélye kérdőjeleződött meg. Ezzel együtt fölöslegessé vált az a tudás és attitűd, amely az aranyosszéki embert környezetéhez kötötte: a természeti erőforrásokkal való takarékos bánásmód, a földhöz és az állatokhoz való ragaszkodás, a falu és a régió földrajzi és szociális terének beélési stratégiája, a cselekvések és gyakorlatok, az együttlétek egy hagyományos kalendárium szerinti elosztása.

Ilyen körülmények között melyik az a hagyomány, s ez esetben az a szöveghagyomány, amely alkalmas arra, hogy a gyűjtő és beszélgetőtársa köré kommunikációs teret építsen, amelyen belül jelentéseket közvetítsenek egymás irányába? Anélkül, hogy a beszélgetés során valamelyikük beszélgetői státusa sérülést szenvedne? Olyan-e ez a hagyomány, hogy a gyűjtés során a gyűjtőnek akarjanak róla beszélni? A beszélgetésnek a szöveghagyományra, olykor a hagyomány hiányára való terelése nem kizárólagosan a hiányérzetet, az eltűnte miatti nosztalgiát teszi jelenvalóvá? A hagyományt körüllengő nosztalgia, valamint a hagyománytól való távolság lehetővé teszi-e a hagyomány tényleges funkcióinak megértését? Pontosabban: sikerül-e úgy közeledni a másik emberhez, hogy feltáruljon, érthető legyen az a világ, amelybe beleszületett, s egyúttal érzékelhető legyen a bizonyos hagyományok megszünte, változása miatti frusztráltsága vagy elégtétele?

A kötetbe foglalt szövegek a szövegekkel és a szövegeket használó, ismerő személyekkel való egyedi találkozások eredményei. Ezért a folklórkutató számára kihívás arról írni, ahogyan alakulni, élni, rejtőzködni, újraéledni látta a szöveget abban a helyzetben, amelynek maga is részese volt. A szöveget hallgatva, róla beszélgetve tapasztalatokat szerzett a szövegről, a szöveg helyi használati értékéről, a szöveg használóiról. A felkérést követő sokféle reakció minden egyes alkalommal jelezte, hogy a gyűjtő a megkérdezetteket komoly feladat elé állította. Egy, a háttérben húzódó életvilágról, a nyelvi viselkedési normákról és gyakorlatról mint hagyományról és a közösségi konszenzusról kellett beszámolniuk. A gyűjtésnek, a kutatásnak ez volt a kizárólagos célja: megérteni, értelmezni azt a világot, amelynek a szövegek részét képezi. A szövegek jelenlétükkel, hiányukkal vagy aktivizálásukkal intézményként építik, legitimizálják, szabályozzák azt a kognitív és szociális környezetet, életvilágot, amelyben emberek élnek.

A gyűjtő tulajdonképpen ezt a szövegről szerzett tudást, tapasztalatot szeretné megörökíteni.

A szöveg önmagában, elhangzásának helyzetéről leválasztva olyan fikció, amellyel alig van -- legalábbis a néprajzkutatónak -- mit kezdeni. A szövegek gyűjtése, mentése, a használójától való megmentése, elhangzásának helyzetéből való kimentése, ha a gyűjtő nem elég körültekintő, a szöveg jelentéstől való megfosztását, a szöveg, a szöveg jelentésének halálát okozza. Minden szöveggel együtt jár az elhangzását megelőző, a szöveget működtető, szabályozó tudás, a szöveg használati mintája, szabálya. És együtt jár vele az elhangzásának körülményeire, a recepciójára vonatkozó tapasztalat. Az a fizikai és szociális tér, amelyben elhangzott, az az akusztikai alakzat, amely közvetítette, az a kommunikációs motiváció, amely előhívta és az a poszttextus, amelyet a hatásban és viszonyulásban, az érzelmekben, a gesztusokban, a verbális válaszokban kiváltott. Ez a tapasztalat a hallgató számára az egyszeri szöveg konkrét jelentése. Tulajdonképpen ezeknek a tudásoknak és tapasztalatoknak az elmondását érzi a gyűjtő igazi feladatának. Így véli megérteni, és így véli leírhatónak azt, amiért és ahogyan a szövegek megszületnek, elhangzanak, ismétlődnek, változnak és elhalnak.

A szöveg mindig kommunikációs teret alkot meg, amelyben több, de legalább két személy kapcsolatba kerül egymással. A közlés, a beszéd, a szöveg esemény a beszélő és a hallgató számára. Az egyén olyan műveletek elvégzésével vesz részt benne, mint a válasz szövegek formájában való létrehozása, a szövegek interpretálása, az elhangzottakra való válaszadás. E cselekvések szabályai együtt alkotják a beszélés szintaxisát. Ez a szintaxis az, amely az esemény forgatókönyvéhez igazodva a kommunikáció terét nyelvi interakciókkal tölti fel.

A szöveg nyitott a kontextusára, kontextusban él, sőt jelentésének egy része a szövegen kívül, a kontextusban marad, s csupán a jelenlévők tudják érzékelni.[1] Minthogy a partnerek egyazon helyzet részesei, a szöveg beleértési tartománya azonos vagy létrehozható számukra.[2] A szöveg kontextusa a beszélő és a hallgató 1. közös térbeli környezete, 2. az adott helyzet ismerete és azonos értelmezése, 3. a helyzet (azonos) megítélése. Mindezen tényezők együtt alkotják a szöveg értelmezési horizontját. Lapointe-tal értünk egyet, aki e kijelentést teszi: „a nyelv általános értelemben mindig valamilyen helyzethez köthető, a beszélt nyelvi kijelentéseket pedig sajátosan meghatározzák a beszéd elhangzását kísérő körülmények.”[3]

A kontextusok egyik csoportja fizikai és kulturális természetű. A kötött szerkezetű beszédesemények azonos térben, azonos kalendáriumi időben, azonos szereposztás és forgatókönyv szerint zajlanak le. Ebben az esetben bizonyos szövegeknek el kell  hangzaniuk, illetve ezek a szövegek más kontextusban nem hangozhatnak el (kántálóének, locsolóvers). A szövegmondás, akárcsak a szöveg interpretálása, hagyományon alapuló tanult, rituális viselkedés.[4] A fizikai kontextustól függő szövegek a kalendáris idővel együtt ismétlődő szövegek, ciklikus időbeli mozgásnak, a kalendárium, az év, az évszak ismétlődésének rendelődnek alá, az egyén és a társadalom életterének mint beélt fizikai térnek a rituális használatával vannak összefüggésben.[5] A szövegrepertórium felhasználása tekintetében egy közösség éves rítuskalendáriuma, akárcsak az átmeneti rítusok programja a szövegeknek, a beszédeseményeknek az élettér különböző pontjaiba történő kihelyezése. Mind a kalendáriumhoz, mind az élettér fizikai-földrajzi pontjaihoz való igazódás mnemotechnikai gyakorlat, a szövegek felidézésének, az emlékezésnek a forgatókönyve. A halottbúcsúztató versek pályafutásának bemutatásával például épp azt a folyamatot követjük végig, amely során a vers kiszorul a temetési szertartás centrális teréből, a templomból, a koporsó mellől, s ezzel együtt megítélése ambivalenssé változik. A rituális szövegek csoportjai vagy teljes, vagy legalább strukturális azonosságot követnek. Előadásukat nem a megszerkesztés, az improvizálás, inkább a kiválasztás előzi meg, értéküket nem az eredetiség, inkább a reprodukció hűsége, a szövegmodellhez, a szövegmondás normáihoz való alkalmazkodás határozza meg. 

A kontextusok egy másik csoportját a szöveget megelőző és követő szövegek, azaz a szövegkontextus, a verbális kommunikáció mint esemény, az ezen belüli interakciók képezik. A verbális viselkedést ezesetben nem forgatókönyv szabályozza. Az esemény, valamint az esemény részét képező szöveg nem intézményként szervezi, irányítja a beszélő világát és viselkedését, hanem valamit közöl róla (igaztörténetek). A szövegek nem egy kollektív repertórium részét képezik, előadásuk pedig improvizatív jellegű.

Az orális kommunikáció interakció. Az egyénnek a beszédeseményben való viselkedését, a beszélgetés során játszott szerepét az eseményre vonatkozó hagyomány és az egyénnek a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciója írja elő.[6] Az eseményben való részvétel olyan szabályozott, ritualizált viselkedés, amely a beszélgetés során ideiglenesen átrendezi, kiosztja a társadalmi szerepeket (pl. keresztszülő, vőfély, locsoló stb.), újratermeli a társadalmi hierarchiát és különbségeket (felnőtt--gyerek, férfi--nő, hozzátartozó--idegen, családtag--látogató aszimmetrikus viszonya). A szereppel együtt jár az eseményben való verbális részvétel módjára (beszélés--hallgatás, szövegmodellhez való viszonyulás), a beszélés időtartamára, a beszélés irányításában való részvételre stb. vonatkozó előírás. (A locsolásra, a kántálásra, a halottlátogatásra stb. szerveződő alkalmi csoportokon belül történik meg a beköszöntés, bekérezés, a versmondás szétosztása.)

A terepmunka tartogatta egyik meglepetés volt a menyasszony rituális szövegmondásában érvényesülő eltérésekkel való szembesülés. Miközben az aranyosszéki falvakban a menyasszonyt felmentik a menyasszonybúcsú elmondása alól, a szöveg előadását egy vőfélyre osztják ki, Torockón és Torockószentgyörgyön ezt megengedhetetlennek tartják. Ennek következménye, hogy minden menyasszonynak új, egyedi búcsúverset kell elmondania, amely személyes biográfiai motívumokból szerveződik. Néhány rítus esetében ismeretes a rituális szövegeknek egy, a közösségen belüli elosztottsága. Ebben az esetben a szövegeket közismertségük ellenére sem szabad másnak használnia, mint akire azt a közösségi konszenzus kiosztotta. Hasonló esetet többször is jelezhettünk. Székelyföldváron például egy kántálás utáni beköszöntő elmondását a falu teljesen egy felnőtt férfi privilégiumának tekinti. A gyűjtés során két olyan mesemondóval is találkoztunk, aki egy-egy mesét annyira kisajátított s autobiografikus jellegűvé, hogy a közösség lemondott a narratívumok átvételéről, variálásáról.

A szociális viszonyok és a hagyomány által előírt kommunikációs szerepek  mellett a szövegre ráépül az intonációs és a gesztus-metafora, mint a verbalitással egyenértékű vagy azt kiegészítő nyelvezet. A verbális szöveggel összefonódó dallam, időtartam, gesztus olyan hagyomány, amely elfogadhatóvá, megérthetővé, közvetíthetővé teszi a verbális szöveget. A szövegmondás más-más paralingvisztikai normákkal (dallam, hangerő) és testnyelvi gesztusokkal kapcsolódik össze a táncszók, a halottbúcsúztatók, az imák esetében. A betegségolvasó szövegek mondását pedig sajátos mozdulatok (pl. sarlós mozdulat, keresztvetés) kísérik, teszik hatásossá. Olykor az akusztikai ekvivalencia a rímpárban álló szavak esetében elsődleges a szavak szemantikai értékéhez viszonyítva. Például a Csütöri, csütöri, csütörtök,/ Dinnyét lopott az ördög... sorokat elsősorban az akusztikai hasonlóság kapcsolja egybe. Az imamondás testi gesztusával elmondott szöveg pedig beemelődik az ima kategóriájába.

Az aranyosszéki településeket összejárva, gyűjtés során azoknak a beszédhelyzeteknek valamint beszédeseményeknek a leírására és rekostruálására tettünk kísérletet, amelyek szövegrepertóriuma a hagyományos szerkesztési szabályok alapján szerveződő szövegeket részesítette/részesíti előnyben. Az erről való beszélgetés során kerültek szóba azok a beszéd- és szövegfunkciók, szándékok, amelyeket a szöveg létrehozása során a beszélő követ. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy a verbális viselkedés normái hogyan változtak meg, a szöveg és a szövegmondás funkciói, ezek társadalmi megítélése milyen irányban módosultak. Kötetünk szerkezetét is ez a szervezőelv határozza meg. Fejezetenként egy-egy specifikus beszédhelyzet, beszédfunkció  bemutatásából indulunk ki. Érintjük a helyzeten belüli verbális viselkedés forgatókönyvét, beszédmódozatait, a szövegek típusait, tematikai mezejét és kontextusát, valamint funkcióit. Majd pedig a beszédhelyzetek és az ezen belül elhangzó szövegek státusát ért változásokat nevezzük meg. Minden esetben szükségesnek láttuk tisztázni azokat a sajátos társadalmi viszonyokat és kapcsolatokat is, amelyeket az illető szövegtípus[7] vagy beszédesemény lefoglal vagy kialakít. A rituális szövegmondás ugyanis részben ráépül a meglévő társadalmi kapcsolatokra, kommunikálható tartalommal töltve fel őket.

 

Kötetünkben sorrendben a következő beszédhelyzeteket írjuk le.

1. Közel kétszáz éves múltja van annak az értelmiségi, zömében tudományos diskurzusnak, amely nemzeti térben zajlott Aranyosszékről. A lapok, folyóiratok, kötetek publikációi folyamatosan alkották meg és retusálták azt a képet, amely a távol élők (idegenek) számára élményt, tudást hivatott közvetíteni Aranyosszékről. Ez az irodalom távoli érdeklődőket indított el a települések felé, személyes kapcsolatokat keresve és állandósítva a lokális társadalmakkal. A helybélieket pedig ez az irodalom távolította el hagyományaiktól, azáltal, hogy megtanulták az idegen szemével figyelni természeti környezetüket, életvitelüket, tárgyi környezetüket. Rákényszerültek az idegenek számára „csomagolni”, a bennszülött hagyományoktól eltérő kontextusban és módon előadni hagyományaikat.

2. A lokális és genealógiai identitás szerveződésének és kinyilvánításának rítusai a szevezett és a tér- és idáhasználati szokások által kiváltott megemlékezések, amelyek a közeli és távoli múlt történelmi, település- és családtörténeti eseményeire, fordulópontjaira emlékezve ismételten összegyűjtik, szervezik, a múlttal és a kortárs társadalommal való találkozásra, azonosulásra ösztönzik az utódokat, a helyi társadalom tagjait. A történelmi emlékezetben alkalmanként hangsúlyozódik ki a társadalom időben való extenziójának vagy a jelentől való idegenkedésének, kontraprezentikus viselkedésének szándéka.

3. Több fejezetben tekintjük át azokat a helyzeteket, amelyeken belül a szociális struktúrák számbavétele, megerősítése, kiigazítása történik meg. E helyzetek részeként kerül sorra az egyénnek e struktúrákba való beleillesztése, pozíciójának kijelölése, szocializálása. Az ünnepi rítusok áttekintését eszközként használjuk annak megértésére, milyen nagy szerepet játszanak az ismétlődő szertartások a helyi társadalomról, az egyénekről való tudás népszerűsítésében, a szociális szféra megerősítésében, átalakításában.[8]

 4. Végül pedig azokat a helyzeteket mutatjuk be, amelyekben a rituális szövegmondás egy aktuális eseményre irányul, mágikus eszközökkel megbomlott egyensúlyt állít helyre, együttléti alkalmakkor különféle kommunikációs igényeket elégít ki (szórakoztat, moralizál, provokál).

A szövegek funkció szerinti csoportosítását követtük olyan határhelyzetekben is, amikor tartalmi szempontból a szöveg több szövegtípusba is besorolható lett volna. Illetve, néhány esetben ugyanazon szöveget több szövegtípusba is besoroltuk, mivel a gyakorlatban több szövegfunkció betöltésére is alkalmas. A verses falucsúfoló például lakodalom esetén táncszóként, a próza formájú falucsúfoló pedig anekdotaként is elhangozhat. A szövegtípusok határainak átjárhatóságát tapasztaltuk továbbá a verses levelek és emlékversek, az emlékversek és falvédőfeliratok, a proverbiumok és falucsúfolók esetében.

A gyűjtés mozzanatában, akárcsak az anyag rendszerezésekor és leírásakor azokat az elméleti munkákat vettük alapul, amelyek a szöveg tartalmi és formai struktúrája, a szövegtipológia mellett a szövegmondás, a beszélés fentebb jelzett sajátosságaira irányítják a figyelmet. E munkák a beszélést az emberi viselkedés egyik alapvető formájaként határozzák meg. A szöveg olyan eszköz, amelyet beszélői intenció hoz létre és irányít a címzett és a hallgatóság irányába, létrejötte és értelmezése azonban sajátos körülmények (kontextusok) között és társadalmi konszenzus alapján történik meg, hatása az emberi viszonyok konszolidálódása vagy átrendeződése.

Hymes Dell a szövegek leírásának olyan aspektusait vetette fel, mint a szöveg létrejöttét lehetővé tevő beszédhelyzet, a szövegmondás és a szövegek elosztása mögött húzódó, a hagyomány által kiosztott kommunikációs szerepek, az ezekkel együttjáró, a készségekre és képességekre vonatkozó előírások, a beszélés  tér-és időbeli elrendezettsége, tér- és időstruktúrákhoz való hozzárendelése, a kommunikáló felek viselkedését irányító interakciós normák, akárcsak a beszédeseményben résztvevő személyek és a szöveg viszonyát szabályozó interpretációs normák.[9] A terepmunka során a szöveg rögzítése után ezért időztünk el részletesen  minden esetben a szöveg eredeti kontextusáról való beszélésnél. Arra voltunk kíváncsiak, a  kultúrában benne élő ember számára mi releváns és mi esetleges mindazokból a környezeti feltételekből és tényezőkből, amelyek a szöveg kontextusát alkotják. Ugyanezen indíttatásból igyekeztünk magunk is részt venni azokban az eseményekben, amelyekben a rituális szövegmondásra sor kerül.

Így próbáltuk tetten érni a kontextus olyan elemeit, illetve a hagyomány olyan, konvencionálisan hozzá társított jelentéseit,[10] amelyeket a bennszülött egyén annyira automatikusan használ és értelmez, hogy a szövegről való beszélés során képtelen azonosítani és jellemezni. Az egyes szövegtípusok esetében rekonstruáltuk azt a társadalmi, kognitív és szövegkontextust, amelyen belül a szöveg értelmeződik.[11] Nyilvánvalóvá vált az, hogy a rituális szövegek szétosztása, beszédeseményen belüli reprodukálása vagy improvizálása olyan társadalmi paraméterekhez alkalmazkodik, mint a társadalmi tekintély, életkor, nem, anyagi helyzet, a formális intézményekhez való viszony, személyi adottságok, készségek és jártasságok. Azáltal, hogy a szöveg a társadalom terében válik eseménnyé, folytonosan a figyelem tárgyává teszi, megerősíti vagy kikezdi az együttélést szabályozó hierarchiát és normarendszert.

 A szöveghagyomány, a beszélés hagyománya ilymódon a társadalom és a társadalmi egyensúly szempontjából létszükségletet képező objektumként jelenik meg, a társadalmi együttélést konszolidálja, társadalmi konfliktusok kerete és forrása, feszültségeket kelt és vezet le. Ez indokolja a hagyomány ismétlését, aktualizálását. Bár hagyományozott viselkedési forma, mindig aktuális és egyedi, élő emberi viszonyokat szervez és szabályoz. Felújítása, reprodukálása különböző kompetenciákat igényel. Ami egy közössög szociális viszonyaiban elveszíti relevanciáját, két egyén között nem tud személyes szándékokat továbbítani, megszűnik hagyománynak lenni, előbb az emlékezetbe költözik, majd végleg elfelejtődik.

A szöveg kognitív kontextusát a kultúra olyan általános területei alkotják, mint a térképzet és a térhasználat programja, az időképzet és az időhasználat szabályai, a fizikai, a mágikus és misztikus erőkre vonatkozó tudás és elképzelés. Egyes szövegek, szövegcsoportok kognitív hátterét a világ dualisztikus szerveződésére (szakrális--profán, nyilvános--privát), a térfelek rituális átlépésére vonatkozó általános képzetek képezik. Illetve, egy lokális kultúrán belül a szövegmondás az adott térre, a tér kulturális szervezettségére, a térrészekhez kapcsolt jelentésekre épül rá. (Pl. a családi térből való szimbolikus kilépést lebonyolító, a küszübön, a tornácon, az ajtóban elmondott menyasszonybúcsú, a vőlegényes ház kapujában elmondott bekérező; a lakodalom rituális szövegrepertóriumának térbeli kibontakozása a fiatalok lakásától a polgármesteri hivatalon, teplomon, utcákon keresztül a mulatozás színhelyéig; a falu középpontjában található forrásvíznél történő farsangtemetés Torockón; a sírra mint szimbolikus határra való utalás a halottbúcsúztató versekben stb.)

Ugyanakkor a szövegek a számontartott időstruktúrák vonalát követik végig (az individuális életidő, az életút biológiai, kulturális és véletlen fordulópontjai; a genealógiai idő; az újtestamentumi, a történelmi és a természeti eseményeket integráló kalendáriumi idő); egyes szövegeket a kalendáris idő ismétlődő struktúrái, a foglalkozásból eredő ritmikusan ismétlődő tevékenységek újítanak fel, s a szövegmondás az idő kezelésének, megélésének, manipulálásának eszközeként érvényesül. A szöveget tehát mindig a legáltalánosabb kognitív struktúrák legitimizálják. Ezért, bár korábban az egyéni és kollektív szövegrepertóriumok mennyiségi és százalékos mutatói is foglalkoztattak, jelen esetben az érdeklődést a szövegek aktivizálásának kontextusára, módosulására, a szövegmondás gyakorlatára, a kommunikáció, a dialógus normáira[12] helyeztük át.

Ugyanakkor egy-egy eseményt (lakodalom, temetés, a karácsony, a szilveszter megünneplése) olyan egységnek tekintettünk, amelyen belül az elhangzó szövegek, a folyamatosan kibontakozó beszédaktusok összefüggő makroszöveget alkotnak. Az esemény funkcióját az eseményben kötelező módon jelenlévő szövegek, szövegtípusok valósítják meg. Az eseményen belüli szövegek, szövegtípusok egymás szövegkontextusát képezik, egymás használati értékét termelik meg. A makroszövegek vizsgálata egyúttal arról is meggyőzött, hogy egy kisszámú, kevésbé variálódó szöveg reprodukálásától eltekintve az eseményben részt vevő beszélők a beszédmód normáihoz alkalmazkodnak. A sztereotipiák, a formulák, a strófikus, retorikai, metrikai és akusztikai alakzatok annak a kódnak az egységei, amelyek segítségével az egyén egy beszédhelyzeten belül mások számára is érthetően, a helyzet elvárásainak megfelelően tud viselkedni.  E nyelvi viselkedés normáit folytonosan tudatosítja az eseményekre való reflektálás, a hagyományról való beszélés, valamint az események előtt felidézett, a körülményekhez hozzáigazított forgatókönyv.[13]

Az eseményen belül a szöveg sem megszövegezése, sem kiterjedése, sem tartalma, sem funkciója tekintetében nem határolható be. Az eseményre jellemző szövegek egy beszédmezőben hangzanak el, amely periferikus, fakultatív beszédeseményekkel, tartalmakkal építi körül a centrális eseményt. Miközben a karácsonyi kántálás az ünnep vallásos tartalmát szervezi újra, a fiatalok körében megtörténik a szimpátia, a barátság, a bandába tartozás, a felnőttekkel, rokonokkal szembeni tisztelet és figyelem kinyilvánítása. A beszédesemény keretén belüli szövegek intertextuális, dialogikus viszonyban vannak, s határuk is mindegyre összemosódik Az eseményre való összpontosítás azért is minősül előnyösnek, mert ily módon válnak láthatóvá azok a szövegek és beszédmódok is, amelyek a szertartás részét képezik, anélkül, hogy esztétikai értékre tartanának számot. Itt tartjuk fontosnak leszögezni, hogy a gyűjtés során elfogulatlanul figyeltük a nyelvi viselkedést. Figyelemre érdemesnek tartottuk mindazokat a szövegeket, amelyek a közösség számára relevanciával bírnak, esztétikai értéküktől függetlenül. Az esztétikumot ebben a megközelítésben a nyelv egyik használati értékének, a nyelvi viselkedés egyik lehetséges stílusának tekintjük.

Kötetünkben a beszédhelyzetek és a szövegek leírása során minden esetben a hagyomány három aspektusát kívánjuk felvillantani. Mindenik más-más kontextusban helyezi el a hagyományt. A leírásban döntő szerepet játszik az élő, alakuló, aktuális igényeket kielégítő (orális és írott) hagyomány, amely emberek között időben, térben kiterjedő, az emberi viszonyokat szervező, szabályozó, realizáló esemény.

A hagyomány másik sajátos formája a  hagyományról való beszélés, a hagyományra való emlékezés mint metaesemény. A hagyományról való beszélés, a hagyományra való emlékezés az autochton kultúrának is fontos része. Rövid távon az emlékezés a közelgő eseményt készíti elő, közelíti az emlékezetben élő mintához. Illetve, az esemény lezajlása után az eseményt a viselkedési modellen belül lezajlott családtörténeti, lokális eseményként tartja számon. Az egyén az eseménybe való személyes implikáltsága, az esemény általi érintettsége, az eseményről kialakított elvárása alapján nyilatkozik, ítélkezik róla. Az esemény lezárultát követi a szertartásban résztvett tisztségviselők elmarasztalása vagy értékelése, a hiányosságok számbavétele. Hosszú távon az emlékezés a múlt és jelen, az akkor és most paradigmákat érvényesítve nyilatkozik a hagyomány változásáról. A jelenben lezajlott esményhez folytonosan hozzárendeli annak történeti kontextusát.

 A gyűjtés maga is emlékezési, emlékeztetési esemény, minden esetben az emlékezés technikáinak, a hagyományról való beszélés módjának, valamint az emlékezés funkcióinak megfigyelését tette lehetővé. A hagyományról beszélgetve arra figyeltünk, a hagyomány értékelése és reprodukálása milyen autobiografikus, genealógiai elemekkel és struktúrákkal, valamint a lokális történelem milyen fordulataival, eseményeivel  fonódik össze. Ezek a személyes és lokális emlékek olyan erősen épülnek rá a hagyományra, hogy a hagyomány általuk marad emlékezetes, általuk felidézhető. A továbbiakban többször jelezni szándékozunk azt, hogy a populáris kultúra milyen gyakran rögzíti és aktivizálja a genalógiai és lokális történelmi tudást és emlékezetet. A menyasszonyi és halotti búcsúztatók, a végrendeletek, a sírversek, a gyászlapok a családi társadalom történetét, a generációk rendjét és életvitelét örökítik meg. A gombiratok, templomi feliratok, műemlékfeliratok a lokális társadalom tagjaira és történetére emlékeztetnek. De ugyanígy a lokális és családtörténelmet idézik meg egyes proverbiumok, csúfolók, anekdoták. A hagyományról való beszélés tulajdonképpen maga is a hagyománnyal való találkozás és együttélés, a hagyomány előzetes, az elődök általi használatának, a hagyományról való tapasztalatok történetének felidézése.

A hagyományról beszélés szándékai, személyes motivációi sokfélék lehetnek, a hagyomány átadásától, a hagyomány soron lévő alkalmazásán keresztül a  szórakoztatásig, a személyes és lokális identitás konstruálásáig és felmutatásáig. Tulajdonképpen minden gyűjtéshelyzet sajátos emlékezési eseményt indított el. Itt példaként csupán a torockói S. családdal (S. Árpád sz. 1928, S. Sára sz. 1931) való beszélgetést említem meg. Rendre a kalendáris év kiemelkedő napjainak és az emberélet fordulóinak rítusai, majd az utóbbi évtizedek Torockót is érintett történelmi eseményei kerültek szóba. A gyűjtést a turisták, a média községük iránti érdeklődése részének tekintették. A Torockóra ráirányuló fokozódó figyelem őket is többször megtette Torockó, a torockóiság reprezentánsává. Kiderült, hogy falusfeleikhez hasonlóan a hagyományos öltözetet csupán a turisták kérésére öltik magukra, egy-egy fénykép elkészítésének idejére. A gyűjtés helyzetében azonban a házaspár részéről a beszélgetést személyes motivációk is működtették.

Egy, a torockói hagyományok iránt érdeklődő idegennek a hangjukat rögzítő magnó jelenlétében beszélhettek személyes életük eseményeiről, a háború és a rendszerváltozások okozta szenvedéseikről, a családjukat ért igazságtalanságokról, a falu hierarchiájában elfoglalt helyükről, anyagi állapotukról, gyermekeik és unokáik teljesítményeiről, a torockói identitás szimbólumairól, a szimbólumok használatáról.  A beszélgetés során a személyes, a családi és lokális identitás olyan összetevői merültek fel, mint a genealógiai és biográfiai motívumok, a gyermek- és fiatalkorukhoz tapadó rituális textusok, az életük keretét megadó szokások, a torockói viseletdarabok sorsa, a beöltözés motivációinak alakulása. A lakodalom szokásköltészetét S. Sára a menyasszonykora óta a jegyládában őrzött versekkel szemléltethette, a keresztelői és konfirmációi ünneplés modelljét a rítusoknak a saját családjukon belüli ismétlődésével mutatták be. A férj és feleség az egymás iránti figyelemmel és türelemmel egyeztette, egészítette ki, konstruálta az emlékeket.

Előkerültek a családi fotók, az öltözetdarabok, a család kézirattára. S mert a kutatás általában elhallgatja a beszélgetőpartnereknek a gyűjtő által szervezett helyzetben való viselkedését, érdemesnek tartjuk megemlíteni azt, hogy S. Sára hálásan fogadta a rájuk irányuló érdeklődést. A gyűjtő érdeklődésére számítva elővehette az évek óta lappangó emlékverses lapot, amit férje, legényként az ő számára a maga kezével csipkézett ki és írt tele személyes vallomásokkal. A versek felolvasása 50 év után, az idegen jelenlétében is könnyet csalt az asszony szemébe. A szöveghagyományra való emlékezés, a róla való beszélgetés ismételten és folytonosan a szociális környezet szimbolikus világába köti be az egyént, az egyén az emlékezés során e világban való jártasságát, e világhoz való tartozását deklarálja. A megszűnt, a csupán az emlékezésben éltetett hagyomány a társadalmi csoport koherenciájának meglazulása miatt felerősödött magányérzetet[14], az életidő múlása miatti borongást táplálja. A kimaradt hagyomány  megszűnik újratermelni azt a kollektív szimbolikus világot, amelyen belül az egyén találkozik, kommunikál és egyetért kortársaival.  A magányos emlékezés olyan kontraprezentikus cselekvés, amely során az egyén a jelennel és a kortársakkal szemben a múlttal való azonosulását fejezi ki.

Az emlékezésnek, a hagyományról való beszélésnek azonban más normái és feltételei is vannak. A médiáról, a médiának a hagyományokról való beszédmódjáról kialakult előzetes tapasztalatok mindkét irányban szabályozzák a hagyományról való beszélést. A különböző tv-csatornák adásai, a népművészeti kiadványok és albumok kialakították, állandósították a hagyományról való beszélés egy stílusát és terminológiáját. Gyűjtés közben a megkérdezettek nemegyszer automatikusan helyezkedtek bele ebbe a szerepbe, kezdték használni e beszédmód normáit.

A gyűjtést motiváló, a médiában szerepeltetett motivációk (az ősiségek megmentése, feltárása, rögzítése) olykor a magunk terepmunkáját is nehezen irányíthatóvá tették. Beszélgetőpartnereink sokszor kérdezetlenül kultúrájuk látványos, exotikus, számukra is távoli, survival rétegét igyekeztek rekonstruálni. A farsang például hangulatos, játékos, tréfás jellege miatt olyan beszédtémát képez, amely sokszor a gyűjtő érdeklődését is leköti, a nézők és az olvasók nosztalgia iránti igényét is kielégíti, s a róla való beszélés a bennszülött számára is semleges területet biztosít. Ezért is a beszélgetés során kérdezetlenül is erre a témára tértek rá, illetve ennél időztek előszeretettel. A gyűjtésről a bennszülöttekben élő kép okozta azt is, hogy többen és többször kijelentették, hogy az ő közösségükben nem élnek, kihaltak már a hagyományok. Többször pedig a médiával szembeni bizalmatlanság nehezítette meg a közösség kultúrájáról, életéről való beszélést.

A gyűjtés során a hagyománynak különösen azt a rétegét, azokat a funkcióit igyekeztünk megközelíteni és megérteni, amelyek a helyi közösség életét szabályozzák, konfliktusait kezelik, előítéleteit és értékrendjét működtetik. Ebben az esetben érzékelni lehetett és tiszteletben kellett tartani a beszélőnek a közösségével való szolidarizálását, lojalitását. A közösségen belül forgalmazott, normasértésekre, a társadalmi hierarchiára vonatkozó narratívumok, verbális szankciók idegeneknek való felfedése méltán vonja maga után a  közösség felháborodását. Ugyanakkor a kultúra és a szociális élet intim szférájának megközelíthetetlensége a leírás és az értelmezés relevanciáját kérdőjelezi meg. A gyűjtőnek a beszélgetés, majd a hagyomány bemutatása és értelmezése során többször mérlegelnie kellett az intimitás és a nyilvánosság közötti határ betartását. A lakodalmi kurjantásokra, táncszókra  való rákérdezés például sokszor ellentmondásos válaszokat eredményezett egyazon településen belül is.

Többen letagadták ezek jelenbeli meglétét, mások megszűnt hagyománynak nevezték, ismét mások a faluban élő románoknak, cigányoknak, erkölcstelen, meggondolatlan személyeknek tulajdonították. A lakodalom keretében elhangzó szabadszájú kurjantás pedig nemhogy nem kelt felháborodást, hanem, ellenkezőleg, hangulatot teremt, s a násznép elismerően értékeli a kurjantást. A róla való beszélést azonban megnehezíti a másfajta mikrokontextus, az idegen jelenléte, a beszélgetés rögzítése, a kurjantás közzétételének szándéka, a közlőnek a beszélgetés helyzetében működő önkontrollja, az olvasók ítéletétől való félelem. Egy torockószentgyörgyi, két nővel folytatott beszélgetés például a következőképpen zárult:

Kérdés: -- Lakodalomban szoktak-e kurjantani?

Nő, 74 éves: - Nemigen.

Nő, 43 éves: -- Van azért­; mikor mennek le a templomba, vonul a nász, így mondják, akkor még kiábálnak.

Kérdés: -- Mit?

Nő, 43 éves: -- Hát ilyeneket nem mondok. (Mindketten nevetnek.)

A terepmunka során a gyűjtőnek újra és újra meg kellett tapasztalnia, hogy a hagyomány egy közösségen belül sajátos megosztottságban él. Nem uniformizálja, hanem épp ellenkezőleg, differenciálja, eltérő állásfoglalásra provokálja a közösség tagjait. Az egyének eltérő mértékben sajátítják el és használják fel, eltérő módon ítélik meg és eltérő beszédmódban jelenítik meg a hagyományt. Sőt, különböző életszakaszokban ugyanazon hagyomány megítélése is változik. Az 1915-ben született torockói K. János gyermekként maga is tagja volt betlehemes csoportnak. Szülőként fiát is megtanította a rá kiosztott szerepre. S bár máig számontartja, ellenőrzi a karácsony estéjén elinduló csoportokat, gyűjtéskor nem volt hajlandó a szokásról beszélni: Eltelt az idő. Nyolcvanhatéves koromba efféléket... A május elseji zöldágazás folytonosan maradandó élményt nyújt a fiataloknak. Az utcákon való csatangolás, hangoskodás, az ágak felállítása, ellopása, a lányok kicsúfolása a fiatalok számára hosszasan latolgatott, intenzíven megélt esemény. Szülőként viszont elítélően nyilatkoznak a saját lányuk elmarasztalásáról. Idős személyként pedig csendháborításnak, rendetlenkedésnek minősítik az eseményt.

A hagyomány megosztottsága nem csupán a szövegek, az emlékek egyéni birtokbavételének variációit jelenti. Több alkalommal érhettük tetten és tettük szóvá azt, hogy bizonyos szövegtípusok lokális, településen és családon belül pedig személyes érzékenységeket működtetnek. A helyi balladák, az igaztörténetek, proverbiumok, csúfolók egyik része egyéneket, családokat vagy településeket hivatott marginalizálni, provokálni. További szövegek pedig egyének, családok, csoportok pozitív képét szervezik és popularizálják.

Ugyanakkor (harmadszor) az élő hagyománytól nehéz elhatárolni a helyi intézmények (egyház, iskola, közművelődési rendezvények) által működtetetett hagyományápolást, valamint a központi intézmények (tankönyvek, rádió, tv, sajtó) által fogyasztásra felkínált hagyományt. A hagyományápolás az élő hagyománnyal szemben előnyben részesíti, felértékeli a használatból kiszorult hagyományt, megzavarva a felejtésen alapuló szelekció ritmusát. A figyelem tárgyává a megszűnt, eltűnt kultúrát, a közösségből végleg visszavonult vagy a helyi társadalom perifériájára sodródott személyeket és tudásukat teszi, az új megoldások keresése és felkarolása helyett a megőrzést és a felújítást emelve normává. Miközben az élő hagyományban aktuális és személyes szándékok tradicionális véghezvitele valósul meg, a hagyományápolás a cselekvési mintákat és szövegeket személytelenné alakítja és organizált helyzetbe illeszti bele.  Mint esemény a maga számára olyan beszédhelyzeteket hoz létre, amelyek az anakronizmus és az aktualitás összeférhetelenségét próbálják meg tompítani, elrejteni, illetve a használatból kiszorult szokások és szövegek számára hagyományos voltukat mint egyetlen használati értéket írják elő. A hagyományápolás szorosan kapcsolódik a média által közvetített, a helyi hagyomány és társadalom igényei ellenében működő, a kultúrát a maga ökoszisztémiájából, változási irányából kiemelő, a kultúrát uniformizáló, mesterségesen kreált hagyománnyal.

Áttekintjük a hagyomány összegyűjtésére, archiválására tett laikus és kutatói erőfeszítéseket. Ezek szándéka a hagyomány rögzítése, őrzése, helyének a nemzeti kultúrában mint makroszövegben való kijelölése. A hagyomány ennek az erőfeszítésnek a nyomán kerül be a családi, a lokális, a regionális és központi archívumokba, írott, nyomtatott, hang- és videokazettára rögzített formában. [15]

A terepmunka, a hagyományokról való beszélgetések, valamint a levéltári kéziratos gyűjtemények, a száz évvel korábbi regionális sajtó átolvasása során egyúttal azoknak az intézményeknek a jelenléte is körvonalazódott, amelyek a hagyomány ideológiáját, szerepét, a hagyományvesztésnek felfogott modernizálódás következményeit tudatosították, a hagyományőrzést etikai-morális magatartássá alakították, s tőlük telhetően a hagyományos kultúra megörökítését, újraélesztését és írott forrásokból való feldúsítását szorgalmazták. Az archívumokba, kötetekbe, sajtóba bekerült aranyosszéki folklórszövegek és az oralitásban valamint kéziratokban élő szövegek közé szándékosan nem húztunk határt. A két forrásból származó szövegeket egyazon kultúra részeiként kezeljük, miközben számolunk azzal, hogy az orális és az archivált szöveget más közegben, más céllal és más módon használják.

A kultúra történetének fordulópontjait Aranyosszéken is a hagyományhoz való viszonyulás, a hagyományról való beszélés módját megváltoztató körülmények állandósulása jelenti. Az 1880-1914 közé eső időszakban a hagyomány megörökítésére, archiválására tett erőfeszítések a szembeszökőek. Kriza János Vadrózsák című gyűjteménye (1863), Orbán Balázs monográfiájának V. kötete (1871) nyomán, valamint az etnográfiai kutatásokban napirendre kerülő tájmonográfia eszményének következtében előbb az országos figyelem állapodott meg a helyi hagyományokon. Ezt néhány éven belül követte a helyi és regionális intézmények (sajtó, kollégiumi gyűjtőmozgalom) szintjén állandósult érdeklődés. A rögzítés a hagyomány megörökítését célozta meg, s ennek során elkerülhetetlen volt a hagyomány kimerevítése. E korszakban a hagyománnyal párhuzamos életet kezdett élni a hagyomány tudományos és művészi reprezentációja. A hagyománynak a térbeli és az általános nemzeti kultúra irányába történő expanziója az Aranyosszékről való sajátos tudást eredményezte. Tapasztalatunk szerint ahol egy vidék folklórszöveg repertóriumából válogatás jelent meg nyomtatásban, a társadalom is hosszú időn keresztül igazodott a gyűjteményhez. A gyűjteményben szereplő szövegek egyedi és lokális darabból regionális szinten közismertté és egyeduralkdóvá váltak, kiszorítva a „felfedezetlen” szövegeket. Nos, Aranyosszéken ilyen folyamatra nem került sor.

Az 1918-1944 közé eső időszak a hagyomány státusának átértékelődését hozza magával. Az anyanemzethez való tartozás, illetve a román állami struktúrákba való beépülés egzisztenciális stratégiává alakította a hagyományokhoz és a román kultúrához való viszonyulást. Ezzel egyidőben Tordának a polgári életforma centrumává alakulása, a két világháború kiváltotta migráció a kultúra horizontjának elmozdulását hozta magával. Ismételten magyarellenes pogromokra kerül sor, előbb sorozatban az 1933-35-ös években, majd 1944-ben. A magyar nyelv használatát megszorítások szabályozták. A két világháború közötti időszakban Torda kulturális központtá vált. Színésztársulatok turnéinak, írói felolvasóestek, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Kárpát-Egyesület rendezvényeinek célpontja lett. Regionális sajtója központi és helyi kulturális események színes leírásait közölte. A helyi Füssy-nyomda, az erdélyi és budapesti kiadók elérhető áron nagy mennyiségű populáris irodalmat tettek hozzáférhetővé. A város és a falvak informális és intézményes kapcsolatai erőteljesen közvetítették a falvak felé az új értékrendet és szellemiséget. Az élettér és a nagyvilág, a hagyomány és az univerzális kultúra határainak átjárhatósága, a helyi kultúra horizontjának felbomlása látványosan történt meg. A hagyományokban bekövetkezett változás ebben az időben az aktualitásokra, a friss élményekre és a populáris kultúra termékeire, a távoli narratívumokra való receptivitás (a háborús és utazásélmények,  a falvédő- és emlékverslíra, a műdalok, a cigányzenészek szerepeltetésének elterjedése).

A két világháború közötti években az aranyosszéki falvakban állandósult amatőr színjátszó mozgalom újabb találkozási felületet jelentett a helyi hagyomány, a távoli néphagyomány, a populáris és szépirodalom számára. Az 1960-as évektől a színjátszó mozgalom hatásához felzárkózott a községekben megnyílt közkönyvtárak hatása is. 1999-ben,  terepmunka során a 77. életévében járó Balogh Mihály, a 93 éves Vajdáné Pálfi Julianna, a 80 éves Gálffy Katalin lelkesen szavalta a fiatal korában memorizált költeményeket. A mészkői Gálffy Eszter több verset vetett papírra emlékezetből.

A művelődési élet szervezésére, gondozására az értelmiségi réteg vállalkozott. Hatása sokszínű, olykor ellentmondásos volt.[16] Szerepe volt a városi polgári és populáris kultúra terjesztésében, a helyi hagyományok felújításában, gazdagításában és ápolásában, az új politikai ideológia népszerűsítésében, egyszóval a hagyományos kultúra horizontjának szétesésében, újraszerveződésében.[17] Egy-egy tanító, lelkész emléke ezért is maradt egy fél évszázad múltán is élő a helyi köztudatban. Aranyosrákoson az 1920-30-as években az unitárius lelkész szervezte a gyerekek táncházát, a gyermek-dalárdában pedig a falu ének-repertóriumát gazdagította. Ugyanebben az időszakban Aranyospolyánban a református lelkész a falu tanítónőjével a színjátszók fellépéseit készítette elő. Bágyonban az unitárius lelkész, Aranyosgerenden az 1940-es években a református kántor szervezte a karácsonyi kántálást. Várfalván női és férfi, Aranyosgerenden fiatal és felnőtt dalárda, ugyanitt, akárcsak Mészkőn nőegylet működött. Felvinc református tiszteletese a templomi anyák napi ünnepséget kezdeményezte, Aranyosgerenden Gudor Lajos tiszteletes vőfélyverseket, újévi köszöntőket honosított meg. Torockón évtizedeken keresztül Májay Endre unitárius lelkész írta hajadon hívei számára a menyasszonybúcsúztatót és a beköszöntőt, a gyerekek számára pedig a húsvétköszöntő verseket.

Az értelmiségi réteg magatartásában a hagyományokkal szembeni elbizonytalanodás szintén az 1950-60-as évektől adatolható. A gazdálkodási hagyományok felszámolását célzó kollektivizálási kampányt egy rövid idő alatt rekrutált, a helyi közösségekkel szembefordult réteg kivitelezte. A helyi közösségeknek az ökológiai környezettel szinkronban lévő kultúráját (gyógyítás, a település orális történelme, időjárásjóslás, lokális etikett) szintén az oktatási intézményekben képzett értelmiségi kezdte ki. E folyamatban belső ellentmonás rejlett. Miközben a közösség iránti értelmiségi felelősséggel kezdeményeztek egy felvilágosító, kulturalizációs folyamatot, a lokális közösségek kultúrájának összhangját bontották meg. Az ifjú generációt a hagyományok ellen fordították, a generációk kultúrája között áthidalhatatlan cezúrát okozva. Miközben összmagyar hagyományok terjesztését kísérelték meg, felszámolták a helyi kultúra hagyományait. E folyamat legszembetűnőbb példái  között említhető a halottbúcsúztató versek, a vőfélyversek megírásának visszautasítása. Ennek következményeként a szövegek megírása helyi amatőr vállalkozók kezébe került, vagy idegen, más régiókból származó mintákhoz igazodott. A helyi hagyományok kiszolgálásának visszautasítása egyúttal a helyi értékrendtől, a verseszménytől, a rituális beszédmódoktól, szokásmodellektől való eltávolódást is magával hozta. (Pl. a lelkésznek a torról, virrasztóról, világításról való távolmaradása.)

A kollektivizálás hatása az 1950-60-as évek során jelentős akkulturációs tényezőnek, folyamatnak tekinthető. A föld mint magántulajdon megszűnése, ezt követően pedig a teljes önellátást célzó magángazdálkodás felszámolódása a kultúra olyan területeit érintette, mint a közösségi együttlétek alkalmai, a díszítőművészet és az öltözködés, a hagyományos paraszti tudás, a családon belüli, településen belüli és a települések, a népi és a hivatalos kultúra közötti viszonyok. Erre az időszakra tehető a korábban életképes falvak egy részének elnéptelenedése, a városokhoz közeli települések lakosságának az ingázásra való átállítódása, valamint egy széles, a helyi származású értelmiségi réteg által működtetett anyanyelvű iskolai halózat, az állam által ösztönzött közművelődési mozgalom kiépülése, majd ez utóbbinak az l980-as évekbeli tudatos elsorvasztása. A hagyományok szemmel látható visszaszorulását a falusi társadalom nosztalgiával szemlélte. Erre az időszakra tevődik a kövendi tájmúzeum, a torockói falumúzeum tárgyi anyagának egybegyűjtése, szakemberek és helyi tanerők szelektív folklórgyűjtése. Az értelmiségi réteg által irányított hagyományápolás Aranyosszéken nem öltött nagyobb méreteket. Tordán 1980-ban rövid ideig működött a fiatalok táncháza. Ez az intézmény tíz évvel későbben néhány évre kisiskolások számára szerveződött újra. A táncház a helyi hagyományok helyében az erdélyi néptánc- és népdalhagyományok reprezentatív darabjait próbálta meg  meghonosítani. Az egész vidékhez szóló Jósika Miklós Művelődési Kör az 1980-as évek közepén, majd az 1990-es évek elején igyekezett szorgalmazni a helyi népdalrepertóriumok fiatalok általi felújítását. Az 1990-es évek közepén az aranyosszéki fiatalok számára több éven keresztül megszervezett honismereti felkészítőkre, vetélkedőkre, népköltési gyűjtésre került sor.

A kultúra változásáról beszélgetve sikerült azonosítani olyan további tényezőket is, amelyek szintén hozzájárultak a hagyományok visszaszorulásához. Egy felvinci adatközlő a falvak etnikai összetételének szembetűnő aránytalanságát említi e változás okaként. Mikor átállt Kolozsvár, azóta kimentek a magyarok, bejöttek egy csomó cigányok. S akko erománosodtak. S akko megszűntek ezek a dolgak.  A kulturális mezőben megszűnt a magyar nyelv dominanciája. Mellette megjelent és rohamosan terjedt a közigazgatási intézmények által egyedül favorizált román, valamint a cigány etnikumú családok által használt anyanyelv. A magyar nyelv visszaszorulását nem csupán a magyar nyelvet használók számának és arányának változása hozta magával. A teljesen román nyelvi környezetből hirtelen nagy számban a magyar településekre özönlött lakosság visszautasította a bennszülöttek nyelvi és anyanyelvű hagyományainak megismerését. Ennek következtében a  kisebbségben lévő bennszülöttek anyanyelvű hagyományai visszavonultak a falu nyilvános teréből. Néhány településen a román ajkú lakosság beköltözése szórványosan a század első felében történt meg. Beköltözésüket a bennszülöttek nyelvének és hagyományának megtanulása követte. Kercseden az 1960-80-as években magyar kántálóénekkel is román gyerekek járták a falut.[18]

Egy csegezi adatközlő a média által felkínált szórakozási lehetőségekkel magyarázta a helyi hagyományok tekintélyének hirtelen zuhanását: Béjött a televíziódivat. Mindenki nézi a televíziót, hallgassa a rádiót. Egy torockószentgyörgyi beszélgetés során az időjárási regulák visszaszorulását szintén a média hatásával indokolták: Tetszik tudni, nekünk van a Duna televízió. Minden időjárást olyan pontosan megmond. A szórványosodás következtében a településekről visszavonuló egyházi szolgáltatásokat is részben a média látja el. A kisszámú magyar lakossággal rendelkező településeken a rádió által közvetített vasárnapi istentiszteletet követik figyelemmel.  

A 19. századtól kezdve Aranyosszéken is folyamatosan készültek olyan gyűjteményes füzetek, amelyek átírták, írásban örökítették meg a helyi hagyományt. E gyűjteményekbe olykor későbbi használat, valamint az utókor számára jegyezték fel a legváltozatosabb szövegtípusokat. A füzetek megszerkesztettsége két szándék párhuzamos vagy egyidejű jelenlétét bizonyítja. Olykor határozottan kimutatható a kéziratos füzeteknek a nyomtatott gyűjteményekhez való közelítése.[19] Az első paraszti feljegyzések tétova próbálkozást tettek a könyv mint modell utánzására. A füzetek szerkezete, megszerkesztése világosan követi a könyv szerkezetét. A füzet borítójára felkerül a szerző neve. A komolykodó cím általában túlméretezi  a szerzői szándékot, valójában nem is a füzetbe kerülő szöveget kívánja lefödni, mint inkább a címadás szokásának kíván megfelelni. A mottó, a dedikáció, a szerzői vallomás szintén írástudó hagyományokhoz közelíti a kéziratos füzeteket. A füzeten belül folytonosan érvényesül a tipográfiai eljárások utánzása (fejezetek, lapok számozása, térkitöltő illusztrációk, szövegtagolási szimbólumok). És végül a füzetet tartalomjegyzék zárja.[20]

 A füzetek virtuális címzettje ebben az esetben hol a kései utókor, a majdani leszármazott, hol a kortárs közösség volt. De sokszor készültek feljegyzések utólagos felhasználás, újratanulás céljával is.

A kéziratos füzetekben találkozott össze a helyi hagyomány a nyomtatott gyűjtemények által közvetített magyar népi hagyománnyal, akárcsak a populáris irodalom és a szépirodalom termékeivel. Ez a találkozás is erősítette a kultúra horizontjának elmozdulását.

A kéziratos feljegyzések magukkal hozták az írással együtt járó, az írás tekintélyét fenntartó szokásokat. A feljegyzést megelőzi a szövegek összeválogatása. A feljegyzéshez hozzákapcsolódik a szöveg forrásának, eredetének jelzése, a szöveg elhangzásának körülményeire, funkciójára való utalás. Folyamatos feljegyzés esetén állandósul az írás (feljegyzés) időpontja, az írás kellékeinek, a kéziratok tárolásának a családi éretteren belüli helye. Általában a munkaszünetek, az ünnepnapok nyújtanak lehetőséget a feljegyzésre. Hasonlóképpen kialakul a kéziratok olvasásának, felolvasásának, kölcsönzésének, őrzésének, kiállításának, öröklésének, családon és közösségen belüli értékelésének szokása.

Az orális hagyomány feljegyzése során a szöveg státusa jelentős metamorfózison megy át. Leválik azokról a beszédhelyzetekről és -eseményekről, szerepekről és társadalmi viszonyokról, amelyek elsődleges használatát szabályozzák. Elszakad azoktól a szövegektől, idő- és térkoordinátáktól, előadását kísérő gesztusoktól, a szövegmondás terét betöltő tárgyaktól, amelyek a hangzó szöveg elrendezését, fizikai kontextusát alkotják. Új környezetét a feljegyzésre, megörökítésre méltónak tartott szövegek építik meg. A szöveg egy olyan makroszöveg részévé válik, amely az esemény grammatikája helyett más kompozíciós elvet (a megszerkesztett írásmű normái) követ.

A családi irattárak kéziratos anyaga szervesen követi a családtagok életének és preferenciájának alakulását. A nyomtatott népköltési gyűjtemények műfajszerkezetétől eltérően a füzetek más szerkesztési elveket követnek. A feljegyzések olykor a kalendáris időszámítás ismétlődő ciklusaihoz igazodnak. A gazdálkodás, az időjárás éves kronológiája olyan laza keret, amely mindegyre megszakad és egyéb szövegek bejegyzését is lehetővé teszi. Máskor a füzet a bejegyző, vagy a bejegyző és családja lineáris életpályáját követi. Egy-egy ilyen füzetben az életpálya szakaszait követi az emlékversek, a dalok, a gazdasági feljegyzések tematikus tömbje. A kéziratos feljegyzések szövegkontextusában olyan egyéb szövegek fordulnak elő, mint a polgári státust bizonyító okiratok, oklevelek, az intézményekkel folytatott kommunikáció szövegei, a családi levelezés, újságkivágások, a lakótér díszítésére és mágikus védelmére szolgáló feliratok és tárgyegyüttesek.

Az átírás során a másik jelentős változás a szöveg aspektusát érinti. Az akusztikus metafora, intonáció megszűnik a szöveg és jelentése szabályozójának lenni. Ezzel egydőben  a szöveg vizuálisan forgalmazott és befogadható jelentéssé válik, amelyet jelentős mértékben szabályoz az írás képe, a szövegnek a felületen való térbeli elhelyezkedése, valamint kromatikai sajátossága. A jelentés szerkezetét a szöveg tagolása, egyes írásjelek önkényes használata is megpróbálja tagolni. Ennek következtében a lejegyzett szöveg minden esetben íráskép-változatban valósul meg.

Az aranyosegerbegyi Moldvai János kilétéről kéziratos füzete semmit nem árul el. Bejegyzéseiből, az időjárás alakulására, az állatok gyarapodására, egyes betegségek gyógymódjaira való receptivitásából viszont következtetni tudtunk arra, hogy földművesként élte életét. Feljegyzéseit az 1850-60-as években készítette. Az első lapra kerül egy Jövendőlés 1852 tol fogva, amely az 1895-ös évre előrejelzett Utolso Itéllet napja Wege mindennek eseményéig minden év jellegzetes történését tartalmazza. Füzetébe az 1850-es években 42 számozott, később 8 számozatlan Dall került be. Közöttük megtalálhatók a korszak énekrepertóriumának olyan népszerű darabjai, mint a Rosa bokor a domboldalon, A virágnak megtiltani nem lehet, Ereszkedik le a felhő, Estve jött a parancsolat. Az 1862-ben bejegyzett vőfélyvers kolofonja: Hivogatási vers a Moldvai János-é 1862 ik év Januárius hava 10 én. Az 1860-70-es években hat gyermekének születését örökítette meg. Az 1864-es és 1867-es év furcsa időjárási eseményeit is fontosnak érezte feljegyezni. Elszórtan pedig olyan gyógyászati javallatokat gyűjtött össze, mint gyomortisztító szájkeserű, orbántz ellen, égetés ellen, sebek ellen, a torokfájás ellen való orvosságok. Füzetének szerkezete az e korból ismert füzetekéhez hasonlít. Írására bizonyára környezetéből kapott ösztönzést. A bejegyzések egyike-másika pedig korabeli kalendáriumok hatását bizonyítja. Felcseperedő gyermekei az első betűiket szintén az apa füzetébe jegyzik.[21]

Több tapasztalattal járt a mészkői Gálffy Eszter (sz. 1921) élettere írott szövegeinek áttekintése.

Gálffy Eszter 1945-től kisebb-nagyobb megszakításokkal naplót vezet. Kezdetben fiatal éveinek eseményeit, az udvarlók szándékait, színpadon való szerepléseit örökítette meg. A háborús évek megpróbáltatásai hiányoznak füzetéből. Ekkor viszont a frontra került fivérekkel, a távol sodródott testvérekkel intenzív a levelezése. Rokonokkal, a faluban megfordult személyekkel később is szívesen levelezett. A levelek egy része postázatlan maradt, ami arra utal, hogy a szerzőt igazán a kibeszélés szándéka sarkallta írásra. A háborút követő kollektivizálás idején a feletteseivel szembeni bizalmatlanságból kifolyólag maga is jegyezte a napi és éves normateljesítést. Emellett feljegyzéseket készített az időjárás alakulásáról, a háztáji éves kihasználásáról, a könyvtárából kikölcsönzött könyvekről. Amikor a közös gazdálkodás igazságtalanságai mindenki számára nyilvánvalóak voltak, falusfelei felkérésére szívesen fogalmazta a hatóságokhoz intézett panaszos leveleket. De írt vőfélyverset, temetési gyászjelentő és halottbúcsúztató szöveget. Rendre kihaló testvérei rá hagyakozták levelezésüket, a családot érintő, érvényüket vesztett okirataikat. Álmatlan éjszakákon emlékezetből vetette papírra az iskolában tanult, valamint később a színpadon szavalt költeményeket, a nagyszüleitől, szüleitől, falubelijeitől  tanult népdalokat, balladákat. Minden, a lakásába bekerült kéziratos feljegyzés, levél, okirat az unalmas órák olvasmányaiul, halott hozzátartozói részéről fennmaradt emléktárgyul szolgáltak. Olykor írásban megjegyzést fűzött hozzájuk, emlékeivel egészítette ki őket. Az írással való intenzív foglalatoskodása a népi írásbeliség által betöltött funkciók sokaságát és igényeltségét jelzi.[22]

A kéziratos feljegyzéseket a családon kívüli nyilvánosság is számon tartotta. A füzeteket gyakran kölcsönözték olvasás, egy-egy búcsúztató, vőfélyvers kimásolása végett. Egy, a  19. század végén Torockón készült füzet borítójára a tulajdonos az alábbi sorokat jegyezte: Ezen haloti bucsuztató A Kornizs Andrásé 1894 be Sajátam igaz Jobarátom és hogy ha el tevedne Szolgaltasd a Kezemre

Válcságát Adom

február 17 dikén.

Kornis András kérése arra vall, hogy füzete közkézen forgott a községben.

A feljegyzést készítő családtagok mellett nagyobb népszerűséggel rendelkeztek az egy-egy falu igényeit kielégítő népi írók és költők. Ők szolgáltatták a kalendáris ünnepek (húsvét, karácsony, névnapok), az emberélet fordulói (születésnap, konfirmáció, lakodalom, temetés) alkalmi költészetét. A szokások, bár az etnográfiai leírások ezt nem hangsúlyozzák kellőképpen, jelentős mértékben integrálják a közösség írástudóit, értelmiségi rétegét is. A magaskultúra, az intézmények helyi képviselői maguk is benne élnek a lokális kultúrában, olykor szolgáltatásszerűen kiszolgálják a közösség elvárásait.[23] Ennek szemléltetésére közöljük Májay Endre torockói unitárius lelkésznek ifjú hívei kérésére írott menyasszonybúcsúztató verseit, Csegezi Sándor torockói „lány tanitó” névnapra írott köszöntőversét[24], akárcsak a várfalvi kántor, Pálfi Dénes, a temetési szertartás keretében elhangzott halottbúcsúztatóit.

A 19. század második felétől adatolható az aranyosszéki értelmiségi réteg hozzájárulása a hagyomány tudatos ápolásához, a gyűjtés, összeírás, megörökítés, az újraélesztés és az idegen forrásból történő meghonosítás ösztönzéséhez. Orbán Balázs,  Jankó János, valamint Torda szülöttének, Viski Károlynak, a Tordán letelepedett Téglás Istvánnak, valamint Kanyaró Ferencnek a településeken végzett kutatásai, szöveglejegyzései alapján állapodott meg a köztudatban az ősiségek, a falusi hagyományok iránt érdeklődő, szövegeket gyűjtő, a tehetséges mesélőket, énekeseket megkereső, a rítusokban jegyzetfüzettel a kézben résztvevő tudós alakja.

Az amatőr gyűjtők mozgalma Aranyosszéket fél évszázaddal később érte el, mint a többi széket. Egyik kezdeményezője a regionális sajtó volt. Az Aranyosvidék  az 1893-as évre írt ki pályadíjat „néprajzi feljegyzések” készítésére. A pályázati kiírás az 1892. évi 52. számban történik meg, az eredményhirdetésre az 1893. évi 23. számban került sor. I. díjban részesült Borbély Sándor Karácsonyi versmondás Aranyosszéken című pályamunkája, amely a lap 1893-as évfolyamának 5. számában jelent meg. A II. díjat a  Néprajzi feljegyzések Tordáról s a volt Aranyosszék egy pár falujából című pályamunkának ítélték oda, melyet a lap 14 fejezetben névtelenül közölt ugyanazon évfolyam 27-42. számában. A szerző az utolsó részlet közlésekor fedte fel kilétét: az I. pályadíjat is megnyert Borbély Sándor volt.

A pályamunkák arról tanúskodnak, hogy a pályázók ismerték Kriza János székelyföldi népköltési gyűjtését, az Erdélyi János által szerkesztett népköltési gyűjteményt. A szerzők mindegyre hivatkoztak az általuk gyűjtött szövegek közölt, más tájegységekről gyűjtött párhuzamaira.

Az önkéntes gyűjtők mozgalma időnként egy-egy tanár irányításával bontakozott ki. Kanyaró Ferenc (1859--1910), Torda szülötte, a kolozsvári unitárius kollégium tanára volt.[25] Ösztönzésére több kollégiumi tanuló készített néprajzi pályamunkát aranyosszéki falvakban.[26] Imreh Lajos (1917--1999) az 1940-es években rövid ideig volt ugyanezen kollégium tanára. 1948-ban húsvéti versek összeírására ösztönözte diákjait. A gyűjteményben néhány aranyosszéki tanuló gyűjtése is fennmaradt. Később a tordai elméleti líceum tanáraként proverbiumokat gyűjtött tanítványaival.[27] Ősz Ilona (1930-1983), az aranyosszentmihályi általános iskola tanára, az 1970-es években irányított néprajzi gyűjtést, amely Mészkőre és Sinfalvára is kiterjedt. Diákjainak feljegyzésében locsolóversek, sírfeliratok és proverbiumok, népi mesterségek leírásai maradtak meg. Munkáját váratlan halála szakította meg.[28]

A figyelemnek a hagyományokra való ráirányításában jelentős szerepe volt Balázs Ferencnek.[29] Az általa kezdeményezett Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet egyik célja a hagyományos mesterségek újraélesztése és jövedelmezővé tétele volt. A Szövetkezet tordai bemutató üzletében az aranyosszéki háziipar termékeit is forgalmazták. A Mészkőn működtetett népfőiskola, akárcsak közművelődési találkozók keretében helybeli fiatalok és felnőttek gyakran álltak közönség elé a falu népköltési hagyományainak bemutatásával.

A gyűjtő szükségesnek tartja szóvá tenni a gyűjtésnek mint a hagyományról való sajátos beszélésnek néhány sajátos tapasztalatát. Annál is inkább, mert a jelen kötetben (is) elválni készül egymástól a beszélő, szöveget mondó, felidéző ember és a hangszalagról lejegyzett, szétvagdosott, egymástól távol eső tartalmi és szerkezeti egységekbe szerkesztett szöveg.

 A várfalvi híd mellett magányosan élő Jobbágy Miklóssal (sz.1894) az 1970-es években ismerkedtem meg. Előbb tanítómesteréről, Balázs Ferencről beszélgettünk. Látogatásaim állandósulása után hol háborús hányattatásait, hol életének, környezete életének eseményeit elevenítette fel. Mesét mondott, énekelt -- immár évtizedek óta nem volt meghallgatója. Halála előtt ajándékba adta a Zöld árvíz Balázs Ferenctől kapott példányát, és az alabástromból maga faragta íróasztal készletét. A vele készített hangfelvételek halála után negyedfél évtizeddel őrzik élő emlékét. Úgy éreztem, Jobbágy Miklós számára is megnyugtató volt az, hogy magnó rögzítette beszélgetéseinket. Bágyonban ismeretlenül kopogtunk be Csép Miklósék (sz. 1923) házába. Nem idegenkedtek a váratlan látogatóktól. Együltünkben órákat beszélgettünk végig a falun átvonult történelemről, a kollektív gazdaság hozta változásokról. Hallgató felesége egyszer sem szakította félbe a férj komoly szavait. De mikor a beszélgetés végeztekor borért ment a pincébe, a feleség átült az asztalhoz a férj székébe: nem hagyhatta elmondatlanul azt, ahogyan az asszonyok élték meg a forgalmas időket.

Aranyosszentmihályon Rostás Ilona tanítónő Dézsi Mózesékhez (sz. 1932) irányított. Mikor a házigazda megértette jövetelünk célját, szavaival együtt könnyei is kibuggyantak. 1944 óta őrzi a kegyetlen történetet édesapja meggyilkolásáról. Egy életen keresztül remélte, várta, hogy valakinek magnóba mondhassa. Mészkőn, Balázs Ferenc falujában és templomában sokszor megfordultunk. Gálffy Eszternél (sz. 1921) lassan-lassan otthon éreztük magunkat. Egyszer, mikor diákokkal váratlanul kopogtunk be hozzá, napok óta halálra készülődött. Nem engedett továbbmennünk. Mikor órák múltán távoztunk házából, a kazettánkon a helyi balladát, Dali Ágnes énekét vittük magunkkal. Mészkőn járva Kereki Gáborékhoz (sz. 1916) is mindig bekopogunk. A beszélgetések idején immár nemcsak a háziaknak, hanem a gyűjtőnek is megvan az állandó helye. Mióta Gabi bácsi két bottal is nehezen jár, egyre többet üldögél magányosan. Legutóbbi látogatásunkkor írni készült. Maga is tudta: mást és másként beszél magnóba az ember, mást és másként fogalmaz, ha papír előtt ül. Az öregség aztán oly hirtelen vett erőt rajta, hogy szándékáról le kellett mondania. Ami maradt: nap mint nap a reggeli munkák elvégzése után a két öreg egymással szemben az asztalhoz ül, s délig folyik az emlékek felidézése.

A sinfalvi Fodor Lászlóval (sz. 1928) nemrég ismerkedtünk meg. Akkor nyár volt, munkaidő. Betakarítás utánra ígértük a következő látogatást. Neheztelve fogadott: túlságosan megvárakoztattuk. Csegezben csalódást okoztunk Magyarosi Lőrincnek(sz. 1927) is. Többedik látogatásunkkor egyeztünk meg, hogy legközelebb diákok is jönnek, hadd ismerjék meg őt is, elnéptelenedő, szép faluját is. Hideg őszi vasárnapon látogattuk meg, s késő délutánig tartottuk szóval egymást. Nem voltunk hajlandók néhány órás útra vele menni, hogy a Geszteg felől közelítsük meg a Székelykőt. A hosszas beszélgetés kedves szereplője volt Ilonka néni, a feleség, aki időnként néhány percre jött fel a szobába, bele-belehallgatni a beszélgetésbe. Néhány szó elég volt számára tudomásul venni, hol tartunk a történettel. Hol fejét csóválta, hol nevetgélni kezdett, hol rosszallását fejezte ki férje szavaiért. Mindent jól ismert, amit Lőrinc bácsi elmondhatott. Nagy magányukban sokszor meghallgatták egymás történeteit. Egy emlékezési gyakorlatról a csegezi Magyarosi Lőrinc számolt be. Nincs olyan nap, hogy ne emlegessük őket a mostani feleségemme, ne sirassuk meg. A tegnap is vágtam a fát itthan az udvaran. Lehozta a katona fénképit, s annyira elfogott...le kellett tegyem a fejszét és leültem a butykóra és esírtam magamat.

Nem a kocsárdi Nagy László (sz. 1934) volt az egyedüli, aki sajnálkozva fogadott, aggodalmasan nézett a beszélgetés elébe: sajnos, náluk már nincs élő hagyomány. A régieknek volt, a rádióban még beszélnek róla. Kövenden Egei Ödönék (sz. 1920) ugyanígy vélekedtek. Igyekeztünk mindig megnyugtatni házigazdáinkat: nem a hagyományra vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy hogyan ünnepeltek utoljára karácsonyban, hány gyerek látogatott el locsolni húsvétban, miről beszélgettek az utolsó virrasztóban, mikor mulattak utoljára lakodalomban. A beszélgetés mindenütt hosszúra nyúlt, nehéz volt végét szakítani. Torockón, ahol naponta sok idegen, sok érdeklődő ember fordul meg, Simon Árpádékhoz (sz. 1928) irányítottak. Mikor a kapuban beszélgetésre kérezkedtünk be hozzájuk, szívesebben irányítottak volna máshoz. Igazolódni láttuk azt, amit korábban hallottunk a torockóiakról: erősen zárkózottak, nehezen engednek be idegent a házukba. Fél óra után már nem volt visszaút. Szemem előtt zajlott az, aminek a gyűjtő nem irányítója, csupán résztvevője és, ha már ott van, részben címzettje: az emlékezés.

A kézirat terjedelmének felduzzadása miatt jelen kötetből kimaradt néhány, nagyobb teret igénylő fejezet. 1985-ben aranyosszéki emlékverses füzetekből 3271 bejegyzést gyűjtöttem össze. Az 1991-ben kiadott, A folklór határán című kötetben a versek nem jelenhettek meg. Hasonlóképpen nagy mennyiségű (több ezer változat) gyermekmondókát írtam össze az évek során. A gyermekjátékok (játékszokások) közlése szintén nagyobb teret igényelt volna. Az évek során állandóan figyelemmel követtem a népgyógyászatra és a mindennapi mágikus cselekedetekre vonatkozó adatok felbukkanását. A gyűjtés során tekintélyes mennyiségű népdalszöveg is felbukkant. Minthogy azonban a közelmúltban Aranyosszék népzenéjéről Demény Piroska szakszerű gyűjteményt állított össze, lemondtam a szövegek és a dallamok közléséről.

Befejezésül szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy egyes folklórszövegeket (proverbiumok, igaztörténetek, húsvéti locsolóversek, ráolvasások, imák) 1980-tól folyamatosan jegyeztem fel. Terepmunka formájában 1999 nyara és 2000 ősze között végeztem gyűjtést. A gyűjtésidő homogén volta miatt az egyes alkotások után nem tartom szükségesnek a gyűjtés idejének feltüntetését. A szövegek lejegyzésekor tiszteletben tartottuk a vidék tájnyelvi sajátosságait. Ezek: az á utáni o-zás (a>o; pl: állot, lámpo); az á és o utáni, hangsúlytalan helyzetben lévő és az á előtti  szótagban történő a-zás (fátyal, boland, kotkadácsal); tőbeli a-zás a tárgyrag, többesjel, -s képző, -n határozórag, igei személyrag előtt, szuffixumokban (harmatat, bogak, bogas, bogan, boghaz, kotar, harangaz); illabiális e-zés hangsúlytalan helyzetben, szuffixumokban, az irodalmi nyelvi ö helyén (rühes, öntözem).[30] A hangalak szerinti, valamint a ritkábban előforduló jelentés szerinti tájszavak magyarázatát lapalji jegyzetben közöljük. A népi írásbeliség szövegeit, a különböző feliratokat, akárcsak a levéltári és a régi szakirodalmi szövegeket az eredeti írásmód szerint közöljük.

A kötethez csatolt mutatóban helyeztük el az adatközlők jegyzékét és a gyűjteményünkben előforduló helynevek mutatóját. A főszövegben a szövegek után a település nevét, az adatközlő nevét és születési évét tüntetjük fel. A településnevet és az adatközlő nevét rövidített formában közöljük. A szimbólumok az adatközlők mutatója alapján könnyen feloldhatók. Indokolt esetben a település és az adatközlő nevét rövidítés nélkül adjuk meg. Amennyiben a szöveget kéziratos vagy nyomtatott gyűjtésből vettük át, ahol nem szerepel az adatközlő neve, a gyűjtő nevét tüntetjük fel.

A kötet szerkesztési fázisában figyelembe vettük a Voigt Vilmos--Balogh Lajos által kidolgozott A népköltési (folklór) alkotások kritikai kiadásának szabályzata (Budapest 1974) előírásait. Többször kerültünk olyan helyzetbe, amelyben magunknak kellett megoldást találnunk. Ezeket a, különösen az egyes szövegcsoportok által szüksegessé tett sajátos rendszerezési megoldásokat a megfelelő helyen tesszük szóvá.

Gyűjteményünk tartalmazza a szövegtípusok változatait is. Amennyiben ezek közléséről lemondtunk, az elterjedtséget szemléltetendő, a variánsok lelőhelyét a kötet szerkezetét tiszteletben tartó végjegyzetben tüntetjük fel. A végjegyzetben kaptak helyet a szöveg előadására, a közlő viselkedésére vonatkozó megjegyzések is. Szintén itt találhatók az illető szöveg szakirodalomban ismeretes párhuzamainak bibliográfiai adatai.

Kötetünk számára két szakirodalmi jegyzéket állítottunk össze. Az egyik az Aranyosszékről szóló bibliográfiai tételeket tartalmazza, az Aranyosszék az irodalomban fejezethez csatolva. A rendhagyó, a közlések kronológiai rendjét követő jegyzék összeállítására az a szándék ösztönzött, hogy érzékeltessük, hogyan indult, terebélyesedett, árnyalódott az a diskurzus, amely mind a nagyvilág, mind Aranyosszék felé közvetítette a természeti, a szociális és  kulturális tájról szóló tudást. E jegyzék tételeit az olvasó a hivatkozásokban megadott évszám alapján keresheti vissza. Külön irodalomjegyzékbe kerültek azok az elméleti munkák, tanulmányok és monografikus gyűjtések, amelyekre a kötet folyamán hivatkozás történik.

A kötet folyamán ugyancsak két jegyzetelést alkamaztunk. Az olvasók számára a szöveggel kapcsolatos kiegészítő és értelmező megjegyzéseket lábjegyzetben közöljük. Végjegyzetbe kerültek a szakembereknek szánt,  a szövegek eredetére, típusára, variánsaira vonatkozó útbaigazítások.

Köszönettel tartozom mindazon szakembereknek, akik munkám elvégzéséhez segítséget nyújtottak. Hálás vagyok Olosz Katalinnak, aki a levéltárakban található aranyossszéki szövegekre hívta fel a figyelmemet. Szabó Tamás fotóművésznek a szakértelemmel elkészített felvételeket,  Schneider Arnoldnak a dallamok lejegyzésében tanúsított türelmét köszönöm. Végül pedig azoknak a diákoknak mondok köszönetet, akik aranyosszéki gyűjtőútjaimra elkísértek.

---