utolsó frissítés: 2016. május 22.

Az etnográfiai leírás mint olvasmány a helyi társadalomban. In: Szemerkényi Ágnes (szerk.): Folklór és irodalom. Budapest, Akadémiai. 2005. 315-340.

 

Az etnográfiai leírás mint olvasmány a helyi  társadalomban[1]

A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete földön. Azoknak a fele is kutya volt.

Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik politikus volt, a másik tudós, a harmadik író. Nem közönséges egyik sem./.../

—        Nézze, atyafi — kezdte. — Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok. Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát?
Ijedten kérdezte a székely:
—        Az isten megfizeti, mit akar az úr?
—        Mondom, megírom a maga szomorú esetét.
—        No, még a kéne éppen! — méltatlankodott a székely. Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr?
—        De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, hanem dicsőségére fog válni...Hogy hívják?
—        Már az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja.../.../
—        Mindent megírok, ami itt van....Megrázó színekkel fogom ecsetelni a földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat és a koromban bóbiskoló cirmost.
—        No, a jó lesz! — enyhült meg a székely. — A kutyát s a macskát ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna.
(Tamási Áron: Népszakértők. 1922—1935)

1.„Az elme egyik klasszikus modellje /.../ könyvek szimbolikus elemében él” — állapítja meg Michael Heim. Habár a könyvírás a kommunikációs technológiák szabályainak van alárendelve, a könyv a gondolkodás szilárdságát, stabilitását biztosítja. A könyvben formálódik meg az elme.[2] Ebből a helyzetből vezethető le a könyv mítosza: a könyv uralni kezdi az időt és a teret, bekebelezi, kisajátítja, újraszervezi, tárolja a tudást, kiküszöböli az emlékezés esetlegességeit.[3] A reneszánsszal kezdődően a nyomtatott betű, ezt megelőzően pedig a kézírás olyan tekintélyhez jut, hogy a nyelv elsődlegesen írottá válik, a hang esetlegesnek, átmenetinek, tökéletlennek minősül át.[4]

A populáris irodalom térhódítására, a könyvhasználat, a könyvtisztelet, az olvasás szertartásossá válására vonatkozóan meggyőző és meggondolkoztató adatokkal rendelkezünk.[5]

2. A mitikus szöveget a nem-mitikus szövegtől Lotman választja el. Szerinte a mitikus szöveg ciklikus időbeli mozgásnak rendelődik alá. Lényege maga az ismétlés rítusa, amely ilyen módon folytonosan megújítja az időt, az embert beleintegrálja a kozmoszba, s kinyilvánítja azt az elvet, amelyen a világegyetem alapszik.[6] Ezzel ellentétes az a történeti szöveg (krónikák, évkönyvek, történelmek), amely az időt kiegyenesíti, tagolhatóvá teszi, s amely az elv helyett az esetet, az anomáliát, a nóvumot, a halandók teljesítményeit, tetteit örökíti meg.[7] S ha már itt tartunk, akkor  csupán egy lépés választ el a harmadik típusú szöveg, az irodalmi, a művészi szöveg meglátásától, amelyben a szakralitással és a történelemmel szemben egy másfajta realitás teremtődik meg: az öröm, a játék.[8] A szövegeknek, a szüzséknek e három nagy boltozat valamelyike alá való beilleszkedése a szöveghez való eltérő viszonyulást, a szöveg használatának másfajta rítusát írja elő. Az eltérés az író szerepének megkonstruálódásával kezdődik: az író az első esetben a szakrális tudás letéteményese (közvetítője vagy birtokosa) (sámán), s ezért maga is a kultusz tárgya, második esetben krónikás, a társadalmi-történelmi idő ismerője, s ezáltal a történelmi csoportok viszonyának szabályozója (vátesz), míg harmadik esetben az esztétikai élmény, az öröm termelője és árulója (poéta).

Miközben arra kérdezünk rá, hogy hogyan lesz olvasmánnyá egy lokális-regionális közösségről készült reprezentáció az illető közösségben, tulajdonképpen e reprezentációk fenti státusait kívánjuk egymástól elhatárolni. A megörökített hagyomány elméletileg mindhárom státusban előfordulhat. A. A reprezentáció a hagyomány meglétének egyedüli formájává válhat. B. A reprezentáció a hagyomány egy történeti formáját képviseli, s a reprezentáció a hagyomány időben való változását tudatosítja. C. A reprezentáció — irodalommá válva — megszűnik a hagyományra emlékeztetni, a hagyomány ellen munkál, befogadása és megítélése a művészi szöveg szabályait követi.

3. Könyvében Wolf Lepenies a harmadik kultúrát képező társadalomtudományok, valamint a társadalomtudományi beszédmód születését követi nyomon. Alapgondolata, hogy a 19. század közepétől megjelenő szociológia versenyhelyzetbe kerül a szépirodalommal és a természettudományokkal, mert mindenikük magának követeli a modern civilizáció, az ipari társadalom vezetésének, értelmezésének jogát, a magánélet doktrinájának kidolgozását. Az ellentmondás a közéletben meghatározó szerepet játszik — előbb Franciaországban, majd Angliában, végül Németországban.

Ebben a küzdelemben, szimbolikus térfoglalásban a szociológia a természettudományok modellje és az irodalomra jellemző hermeneutika között ingadozik. Azaz a hideg ész és az érzelmek kultúrája között. Ezt az ellentétet a felvilágosodás alakította ki.[9] Véleményünk szerint ugyanebben a helyzetben van a 19. században megszülető másik tudomány is: az etnográfia. Első művelői (pl. Orbán Balázs, Benedek Elek) maguk is ingadoznak a szépirodalmi és a természettudományos modell és beszédmód között. Figyelmük hol arra összpontosul, amit, hol pedig arra, ahogyan elmondani  akarnak.

A hagyományok megörökítése a következő mozzanatokat tartalmazza:

1.      Szaktudás birtokában a gyűjtő speciális foglakozást végez egy számára idegen környezetben.

2.      A szerző/gyűjtő egy közösség tagjaira, kultúrájára vonatkozó tudását szerzői koncepció, valamint tudományos konszenzusok alapján szelektálja és megszerkeszti. Ezáltal magának szerzői státust szerez, illetve az olvasókat informálja a reflektált közösségről szerzett tapasztalatairól: feltárja, a megfigyelt és kikérdezett evidenciákat és titkokat.

3.      Az olvasókban különböző attitűdök alakulnak ki a reflektált közösség irányában, amely attitűdöket (elismerés, tisztelet, irónia, elítélés) adódó alkalommal érvényesíteni kezdik.

4.      A reflektált közösség szembesül a személyes narratívumok keretébe foglalt (élettörténeti, igaztörténeti keret) saját hagyományaival.

Az a kutatás, amelynek eredményeiről beszámolni kívánunk, néprajzi monográfiák, folklórgyűjtemények, falumonográfiák és népi memoárok kutatását tűzte ki célul. Az egyébként műfajiságukban heterogén szövegtípusok abban hasonlatosak, hogy mindenikük egy-egy lokalitás, egy-egy életvilág több-kevesebb aspektusát ragadja meg. S bár a kérdés a megalkotás, a szerzőség felől is érdekesnek tűnhet (mit írni meg, mit nem), a kutatás azt a helyzetet kívánta megragadni, amely nem valaminek (a kutatásnak, a felfedezésnek, a leírásnak, feldolgozásnak, megjelenítésnek) a befejeződése, hanem ellenkezőleg, valaminek a kezdete: a könyv formában való létezés, hatás kezdete.

Az etnográfiai irodalom elvétve reflektált a néprajzi munkák helyi recepciójára. Vajkai Aurél Szentgál[10] című monográfiájáról jegyezték meg, hogy „minden szentgáli lakásban ott van, naponta olvassák és nézegetik.”[11] Jung Károly, ezzel ellentétben öniróniával számol be gombosi hiedelemkötetének fogadtatásáról: Jóval később, amikor újabb helyi gyűjtések alapján a gombosi néphitmonográfiát írtam, úgy döntöttem, hogy a hiedelemszövegekben emlegetett személyneveket meghagyom, hisz a személynevek is jellemzői egy közösségnek és népi kultúrájának. Így aztán minden boszorkányként vagy rontó tolvajként emlegetett személy, főleg öregasszonyok neve, benne maradt az 1990-ben megjelent könyvben. A kötet valahogy eljutott valamelyik utód szeme elé, és ekkor kezdődött a baj. Előbb szüleimnek üzengettek, végól telefonon közölték, hogy olyan becsületsértési pert akasztanak a nyakamba, hogy attól fogok koldulni. Csak akkor értettem meg, hogy itt nyilván a név szerint emlegetett boszorkányokról van szó és azokról, akik rontással vitték el valakitől köcsögszámra az aranyat. Mivel a dolog kínossá kezdett válni, megígértem, hogy nyíltszínen, újságban közzétett nyilatkozatban mosom tisztára az utódok becsületét. Ez meg is történt, s a korábbi telefonálók a cikket megnyugvással vették. Csak később tudtam meg, hogy a leszármazottak felháborodásának komoly következményei is lehettek volna, nemcsak a kilátásba helyezett per. Amikor ugyanis a könyvet Gomboson is bemutatták a helyi általános iskola előcsarnokában, mert ott elég nagy hely van, meglepődtem, hogy mily sokakat érdekel a néprajz. Azt is jóleső naivitással tapasztaltam, hogy szép számban jelen vannak, szinte tervszerű helykijelöléssel, a helyi Önkéntes Tűzoltó Testület fiatal tagjai, méghozzá ünnepi uniformisban. Bár az gyanút kelthetett volna bennem, hogy ezek a jóképű legények, általában a falusi rendezvényeken, a rendfenntartás feladatát szokták ellátni. Szóval szinte büszke is voltam a gombosiakra, s úgy véltem, talán ők is rám, hisz a könyvet több tekintélyes személyiség méltatta a helyszínen. Sőt az egyik legkitűnőbb adatközlőm, egy szabóné, aki férjével együtt gyönyörű garabonciás mondókákat mesélt nekem, a helyszínen, élőben, részleteket mutatott be a könyvből, persze azokat a történeteket, melyeket tőlük hallottam. Szóval nem történt semmi baj. Később azonban megtudtam: a fiatal tűzoltókat azért vezényelték oda, hogy kéznél legyenek, ha engem és a velem jötteket esetleg meg akarnának verni a vérig sértett leszármazottak. S a szabónén kívül senki nem vállalta  a szervezőknek, hogy élőben elmondjon valamit a könyvből. Azóta is hálával gondolok rá, s tudom, hogy a tudósi idiotizmus határtalan.[12]

Egy, 2003-2005 között lezajlott teremunka során a következő településeket látogattuk meg.

Magyarózd

Horváth István

1971 Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár

A terepmunka elvégzésére 2004 nyarán és őszén került sor. Adatközlők: Horváth András (1938), Horváth Béla (sz. 1926), Horváth Erzsébet (sz. 1925), Horváth Piri Erzsébet (sz. 1934), Horváth Irén (sz. 1949), Jakab Csokán Márton (sz. 1926), Jakab Katalin (sz. 1920), Kóródiné Ballai Erzsébet (sz. 1924),  Magó Ilus Csitkó (sz. 1929), Mihály Ferenc (sz. 1941), Nagy Mihály Tüzelő (sz. 1959), Papp Ilona (sz. 1949), Pataki Erzsébet (38 éves).

Havad

Nagy Olga

1990 Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések. Szépirodalmi Kiadó. Budapest

Nagy Olga szerk.

2000 Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon. Bukarest—Kolozsvár, Kriterion

A havadi tepemunkát Szabó Krisztina végezte el 2004 októberében. Adatközlők: Csiszér Csaba, Csiszér Csilla (17 éves), Csiszér Erzsébet (54 éves), Csiszér Péter (61 éves) Farrai Nemes Irén (52 éves), László János, Mihály Gyula, Mihály Sándor (66 éves), Mihály Klára (71 éves).

Magyaró

Jagamas János

1984 Magyaró énekes népzenéje. Egy felső-Maros menti falu magyar néphagyományaiból. Kriterion. Bukarest

Palkó Attila

1995 Magyaró. Egy felsőmarosmenti falu évszázadati. Kriterion. Bukarest

Zsigmond József—Palkó Attila

1996 Magyaró néphagyományaiból. Mentor. Marosvásárhely

Zsigmond Erzsébet

1995 Sirató. Életem panaszos könyve. KJNT. Kolozsvár

A magyarói terepmunkát Vajda Szabolcs végezte 2004 őszén. Adatközlők: Bálint Piroska óvónő (50 éves), Fodor János karbantartó (35 éves), Kocsis András állatorvos (56 éves), Palkó Erzsébet (73 éves), Szilágyi József (73 éves), Zsigmond Albert (57 éves). Zsigmond Erzsébettel alulírott készített beszélgetéseket.

Kolozsvár — Hóstát

Diószegi Anna

2001 Életem története. Emlékek a kolozsvári Hóstátról. Erdélyi Gondolat. Székelyudvarhely

A hóstáti terepmunkát Kubánda Réka végezte el 2004 őszén. Adatközlők: férfiak: 51 éves, 30 éves,59 éves,  63 éves, 68 éves. Nők: 34 éves, 60 éves, 62 éves, 64 éves, 65 éves.

Szék

Győri Klára

1975 Kiszáradt az én örömem zöld fája. Kriterion. Bukarest

A széki terepmunkát Bartha Balog Emese és Bartha Ilona végezte el 1995 decemberében.

Detrehemtelep

Keszeg Vilmos (szerk.)

2004 Detrehemtelep. Hyperborea. Torda

A terepmunkát Szabó Krisztina végezte el 2004 júniusában.

I.                   (A könyv rólunk szól)

(Nő, Magyarózd) Ami a könyvbe benne van, az a valóság. Úgyhogy/.../ nem volt semmi olyasmi, hogy olyant írt volna, ami nem volt igaz. Az minden igaz, ami abba a könyvben van.

(Férfi, Havad) Nem találtam én abba a könyvbe olyan elmondást, vagy olyant, ami esetleg valakire vagy valamire kompromittáló lett volna, egyáltalán csak a szép, csak a jó, és a felvilágosítás, hogy azok a régi gondolkozáú emberek is gondolkoztak a mindennapi élet megvalósításáról.

(Férfi, Havad) Én legalábbis az /büszke/ vagyok, a dédnagyapám van a címoldalon. Itt ebbe a házba élt az öreg bácsi/.../ Azokon a régi szokásokon, ami rég volt, nincsen amit szégyellni, mindenhol vótak. Ha a gyógyászatba, ha a hiedelmekbe, babonaságokba. Hát tulajdonképpen babona még van ma is, egyes embereknél. Szerintem nincs mit szégyellni.

 (Férfi, Magyaró) De már ezek a személyek nagyon öregek, és hogyha nem kapaszkodunk, nem keressük fel őket, és nem kérdezzük meg a régi szokásokat, a régi dalokat, akkor ezek bizony, ezek voltak — üstökös — felléptek, megjelentek és továbbmentek.

(Nő, Havad) Jóleső érzés, egy nemes érzés, amit ugye nem lehet elmondani szavakba, csak itt bent van. Büszke vagyok rá. Édesanyám jó beszédes asszony volt, és ő büszke vót rá, hogy elmondhatta, és azt leírták.

 (Férfi, Havad) Örvendünk, mikor egy ilyen kicsi, eldugott falut kiemel egy ilyen könyv/.../ Mindenféle fel van kutatva, tehát vissszamenőleg nem tudom, hányig, de a hagyomány az mind bele van írva/.../ Hát nekem jólesett, hogy eljött Ödön bácsi és leírta ugye, Csiszér Péter, hányba vezettük be a vizet, hol dolgozott feleségestől együtt. S aztán nem csak én vagyok/.../, ez így van általába. Olyan dolgok vannak, ami megtörtént valóság.

(Nő, Magyaró) Nagyon jó gyűjtőmunkát végeztek és pontos munkát is. Mindenki megismerheti Magyarónak az életét ezekből a könyvekből/.../ Nagyon hitelesek, jók, s irányadók, és ebből a mostani fiatalok is megismerhetik a régi Magyarónak az életét/.../

(Férfi, Magyaró) A disznóölés Magyarón az pont úgy történik, ahogy le van írva.

(Nő, Havad) Anyukám is nagyon sokat szeretett mesélni, s akkor így olvastuk együtt s akkor mondta, hogy biztos hogy így volt.

 (Férfi, Havad) Az, amit leírtak/.../szinte súrolja a 100%-ot, hogy az minden úgy van, úgy volt, úgy történt abba az időbe, ahogy azt elmondták, s ahogy le van írva a könyvbe.

(Férfi, Magyaró) Egy ilyen könyv kell azért, hogy a fiatalok ismerjék meg a falu történelmét./.../ Valamit tett a falujáért, amire majd visszaemlékeznek, akik ezután elolvassák.

(Nő, Magyaró) A világháború utáni évekből azért sok rész kimaradt, és itt a mai, a mai Magyaróról kevesebbet írtak/.../ S azután pedig van egy megszakadt vonal.

(Férfi, Magyarózd) Még kacagták egyik a másikat, me, na, hogy rolam ezt írta, a másikról azt írta...Olyan jó...Jó névileg vették, volt véle probléma.

(Nő, Hóstát) Mint ahogy az emberek mondták, egy kicsit az önmaguk dicsőítését helyezik előtérbe. Én néhány dolgot olvastam, egyszerűen fontosabb dolgokkal foglalkozom. Ilyen könyvre én nem tékozlom az időmet. De akik ismerik a hóstáti életnek a valóságát, azok tudják. Na, de megoszlanak a vélemények. Mi nem tudunk foglalkozni ezzel.

 (Férfi, Havad) Voltak olyanok, akik felháborodtak, mer csúnyákat is kérdett Olga néni, káromkodás, hogy azt mér kell összegyűjteni. Vótak, akik mondták, hogy há mé kell gyűjteni.

 (Nő, Havad) Én megmondom az igazat, nekem nem tetszik. Minden falunak van szép oldala is, gyenge oldala is, jó is, rossz is, ebbe a könyvbe általában a szennyes dolgai vannak, nem a szép dolgai./..../Valakiről ha jót nem mondhatunk — főleg egy halottról — rosszat nem szabad mondani. Hát aztán mér kellett a falunak éppen a legszennyesebb dolgait könyvbe tenni, publikálni? /.../ Mér nem a szép történeteket írták, mer van szép is, itt is, mindenhol./.../Például egy rész van olyan, hogy például az én leányom is amikor ballagott, mikor érettségizett, hogy mi volt az ellátás. Hát azt is mér kell leírni, hogy mi volt az ellátás. /.../ Mennyi liba s tyúk. Ezt se találom helyesnek. Az volt, ami volt, nekünk jó vót./.../ Nem kellett volna annyi szennyes dolgot írni, ami esetleg nem is igaz.

(Nő, Havad) Vannak irreális dolgok is benne. Vannak olyan dolgok is írva, ami nem felel meg a valóságnak/.../ Amikkel nem kellett volna foglalkozni/.../ Van egy család, akinek vót két szerencsétlen gyereke, hát azt minek kellett kiírni, hogy azok vérbajosok, ez a téma nem tartozik ide/.../ Ez nem dicsőség, avval G. bácsi nem csinált magának karriert/.../ Ő diktálta. Az nem jelent karriert. Ha úgy írunk egy faluról, akkor nem írjuk, hogy született két szerencsétlen gyermek, hanem írjunk a régi hagyományokról, a népszokásokról és így tovább/.../ A szüleim akkor még éltek, kiolvasta kétszer is édesapám, és akkor megmondta, hogy ez és ez irreális, nem valós/.../ Kilencven százalék nem felel meg, tehát nem reális, irreális. Azok a régi hagyományok amit írtak, az valós. És még többet lehetett volna írni, mert még több hagyomány van. M. is /férje/ elolvasta, s még ő is, vannak részek, ahol megállott /a meglepetés miatt/. Nyugodjék, édesapám aláhúzatt egy-egy részt, s azt mondja, no aztán ez. Szépen ki is jegyzetelte/.../ Akik nagyon irreális dolgot mondtak, azok pontosan úgy is éltek az életükben, s úgy is viselkedtek. Tehát nem mondtak reális dolgot, de nem is éltek úgy, nem is lett vóna joguk nyilatkozni/.../ Sokkal jobb lett volna, ha visszavonul és hallgatott volna.

(Nő, Havad) Anyósom például a negatív példákra jobban reagált, mint a pozitívakra, úgyhogy ha valakit megszóltak a könyben, júj, ez így vót, egy kicsit kárörvendően.

 (Férfi, Szék) Van igazság is, marhaság is. Jova része /a falunak, úgy vélekedik/, hogy igaz, másik, hogy a falut becsméreli Kali néni. Hogy ez ilyen vót, az olyan vót. Azak nem mind igazak. De vannak átlagba igazak. Azt mondta, egyik asszannak a lánya kurváskadatt. Reá fogatt sok olyan meséket...Hogyha kikerült volna ez a könyv, az öregasszanyt megrakták volna rendesen, megverték volna. Ezér adta ezt csak halála után ki. Megkenték volna jól. Sokat hazudott.

 (Férfi, Szék) Én nem mondam, hogy nem írt igazat. Hát falusi ember. Hát megírta a valóságot, ahogy vót...Sokan járták a házát, legények s leányak. Nem írt az olyant, hogy hiba legyen.

—Nem gondolja, hogy a falu képét rontja ez a könyv?

—Ó, ha csak ennyi rontaná, semmi hiba nem lenne...Ha valaki valami igazat megír, azé ne törjen be senkinek se a feje.

 (Nő, Szék) Annyi hazugságot s annyi rosszaságot leírt, ami nem volt igaz, abba a könyvbe...Én erősen haragudtam rája. Olyan mostoha gyermekei voltak, hogy azak nem érdemelték, me öreg sorba űk viseltek gondat róla. S azakat írja le, életébe a gyermekeirő...Nagyon csudálkozatt a falu rajta. Hogy ilyen csúnyául írta. S tudta a falu, hogy nem igaz, amit a gyermekeiről írt. A férje az övé vót, azt írt róla, amit akart. De a léányai...olyan rendes család.

Ő meg is mondta, hogy csak akko, miko ő meghal, csak azután legyen, az ő halála után jelenjen meg...Hát ha életébe lett volna, biztos, a léányai megölték volna. Itt nálunk a faluba nincs ilyen csúnya beszéd...a kurvaságok. Itt nálunk a faluba ilyen nincs. Ilyent nem beszélünk. ..Mindenki magába elmondja, hallgat vele, vagy megmondja neki, de Kali néni kitette a falu szájára a három léányát...Én nem jönnék bé a faluba, én szégyellném aztat, hogy róllam né mit tudnak, hogy én mit tettem akko fiatal léány koromba vagy asszony koromba. Csak annyi, hogy nem mindenkinek egyforma a gondolkozása. Nem mindenkinek van szígyene.

(Nő, Szék) Ő az ő életét írta le. Ez a valóság. Vót, aki /.../ még izélte /mondta/, hogy evve a falut süllyesztette. Há mé süllyesztette, há leírta az ű életét, így vót...Igazat írt. Ő mesélt, sok mesét mondatt, egy kicsit fíre is lípett az urától. S ami le vót írva a könyvbe, az minden úgy vót...Igaz, igaz, minden igaz.

(Nő, Szék) Én nem olvastam, de én láttam a filmet elég bőven. Há mér kellett ő oda mondja belé a sok semmiségeket? Hogy szerette az urát, nem szerette...Egysze mindenki a Jóisten előtt meg kellett álljon. Ő ebbe a faluba nőtt fel, az ura is. Hogy milyen eljárás vót, én nem tudam, de apám magyarázta, amennyi fiatal legény, mind szerette, amennyi szíp fiú, mind szerette. Ű nem kellett vóna azakat mondja az urárul s a családjárul.

(Nő, Szék) Hazugság. Sok mindent nem kellett vóna beléírják. Ez egy olyan film, hazugság, mese. Sok rosszat mondatt, amibűl rosszat tanul a fiatalság...Mír mondta, hogy csak halála után adják ki a könyvet? Azé, me életébe agyonverték vóna.

Ű világi asszony vót, ű nagy templomas asszany vót. Ezeké mind ke feleljen a lelke. Ezekér a mucskas, aljas szókér. Nem kellett vóna, hogy könyvbe írja az egészet. Pínzér, pínzér csinálták meg.

Én nem is olvastam el. Ingem az ilyen hazug könyvek nem érdekelnek. Abba kevés igazság van. Te, Sári, te nem szígyellnéd, ha a te apádat blamálná anyád? A te apádró is, az enyémrő is, mindenkiérő lett vóna mit mondjan. De nem vót olyan mellette való...Akkor mér ment hozzá, mint léány? A nagy házér s a mindenér. S aztán jól lefőzte az urát. Amennyi molnár, mind ott lelte kedvit, s amennyi gépész, mind ott lelte kedvit. S amennyi szép fiú, mind szerette, s ütet is szerették. Mennyit dógozott? Örökké szíp fehér pendelyesen, fehér ingesen jött. A fiatalság kapált neki, s mindent csinált, drága.

(Nő, Hóstát) Nem valóság semmi. Együtt jártam iskolába vele és nem igaz semmi. Taknyos lejánka vót még, amikor vót a gettó. Úgy! Egy 12-13 éves lejánka milyen nagyon tud egy könyvet írni? Hazugság az egész/.../ Hát nekem nem kell olvasni a könyvit! Olvastam, de hát az tele hazugság. Úgyhogy...ez nem valóság! Elég bolond a szerkesztőség, hogy közöl ilyen hülyeséget, elég bolond! A szerkesztőségnek sincs az agyalágya a helyén. Hát egy 13 éves lejánka, még annyi se vót, mer 33-ba született, 44-be vót a gettó. Akkor számítsd meg, a hány év? Még azt se tudta, hogy ki seggébe bújjon, me az anyja akkor vót meghalva...és egyedül vót. És akkor vót az apja megnősülve. És nem úgy vót, ahogy ő írta. Hazugság!

(Nők, Hóstát)Nem minden úgy van, ahogy írta. Megmondjuk az igazat. Nem úgy van minden, majd semmi se úgy van. Még mit mondjak, mit beszéljek?/.../ Nem igaz abból semmi.

— Mondják, hogy sokat hazudott. Nem igaz. Aki jól van vele, az jót mond, akivel rosszul...

— Én bútorfényező vagyok. Mentem a gyárba, jöttem, én ilyesmikkel nem foglalkozok. Nekem gyermekem van, családom van...

 (Nő, Havad)  Én úgy veszem, mint a receptet az ételhez. Én az ételbe ezt teszem, mert ezt szeretem. Egy felkészült tanár, pap az tudja, hogy mit kellett írni.

 A beszélgetések a könyv rólunk szól motívuma a média, az írott kultúra, a globális kultúra korának élményét, az élmény megélésének formáit jelzi. A bennszülött vélekedések egyik része az érdeklődésnek, a kíváncsiságnak a lokális közösségre való kiterjedésére vonatkozik. A véleményekben a minket is felfedeztek öröme a megsértették intimitásunkat felháborodásával váltakozik.

 A lokalitások felfedezése, popularizálása a nyomtatás térhódítása óta folyamatosan napirenden van. A regionális közösségek és kultúrák sajátosságaira Orbán Balázs nagyszabású vállakozása, valamint a vármegye-monográfiák, az ezekből kinövő néprajzi monográfiák irányították a figyelmet. Az 1970-es évektől kezdődően a napilapok, a rádió-, majd a tévéadók programszerűen szálltak ki a településekre, s készítettek gazdasági, demográfiai, kulturális helyzetjelentéseket. A lokális hagyományok felmutatásában kialakult kompetíciós törekvést mindkét fél részéről ettől a mozgalomtól számíthatjuk.

A hagyomány megörökítéséhez való viszonyulás alapvető formája a nyilvánosságot teremtő nyomtatott kultúrában való előfordulás, az (ön)felfedezés élménye. A publikáció a települést egy regionális közösségbe emeli be, vagy a régióval közös kulturális jegyek, vagy a specifikumok hangoztatásával. A néprajzi kiadvány megléte örömmel, büszkeséggel tölti el a lokális közösség tagjait, amit más települések lakóival való kapcsolatukban is érvényesítenek.

Másodszor, a néprajzi kiadvány, a benne megörökített hagyományok révén, az emlékezet kihelyezésének formájában, a jelen és a múlt kapcsolatát állandósítja. A terepen megkérdezett személyek nagyobb része a néprajzi munkát a lokális kultúra reprezenteciójának, s ezáltal a lokális identitás textusának, objektumának tekinti. Ezzel magyarázható az, hogy Magyarózdon, Magyarón és Havadon a könyv megvásárlása, a házban való őrzése e hagyomány ismerőinek, gyakorlóinak körében is általánosnak tekinthető. Szerintem az nem magyarói, akinek hiányoznak a könyvtárából ezek a könyvek — jelenti ki határozottan az egyik adatközlő.  Illetve, visszatérő motívum, hogy a faluból elköltöző, az ország nagyvárosaiban és külföldön letelepedő fiatalok magukkal viszik, akárcsak az, hogy a szülők, nagyszülők, keresztszülők ajándéktárgyként forgalmazzák a könyvet. E gesztusban a  néprajzi könyv a szülőföld, a rokonság, a család szimbólumaként funkcionál. Úgy tűnik, a média, valamint az illető településen lefolytatott terepmunka során a lokális köztudatba is szívósan beépült az az egyoldalú közhely, miszerint a hagyományok letéteményese az idős generáció, a kutatás feladata az ő tudásuk összegyűjtése, s a fiatalok e kutatásokból szerezhetnek tudomást a helyi hagyományokról.

Míg azonban a köztudatba a lokális kultúra formalizált elemei épülnek, emelődnek be, a helyi olvasási szokások a megörökített néprajzi tényeket a lokális társadalom szociális kontextusába helyezik vissza. A fenti adattárban szereplő szövegek érzékeltetik azt, hogy mennyire érzékeny a kötetek helyi recepciója. A közlést névileg veszik, kárörömmel könyvelik el a kompromittáló közléseket, kacagja egyik a másikat a kiadványban való előfordulása miatt. A kötet megjelenését, olvasását követően szóbeszéd, s egyúttal a megítélés tárgyává válik (a) a szegénység, a pazarlás, a közösségi és morális normák megsértése, akárcsak (b) a normasértés, a normasértők felismerhető, azonosítható módon való nominalizálása, (c) a lokálpatriotizmust megsértő kijelentés, a közösség érdekeinek figyelmen kívül hagyása a gyűjtéshelyzetben. A vehemens, érzékeny reakciónak a közlésekből kiolvasható motivációi a következők: (a) a gyűjtéshelyzetben a gyűjtő és az adatközlő megszegte a nyilvánosság alatti és a nyilvános szféra határát; (b) a közösség és a közösség tagjainak életére vonatkozó tudás a közösség szférájából átkerül a nyilvános szférába, bárki számára hozzáférhetővé és értelmezhetővé válik; (c) az intimitás és az oralitás szférájából e tudás írott formában megörökítésre kerül, s ezáltal kitörülhetelenné, elfelejthetetlenné válik. A helyi vélekedés szerint a halottakról csak jót vagy semmit; nem minden méltó/szabad arra, hogy könyvbe kerüljön; nem mindenki méltó/alkalmas arra, hogy a közösségre, a hagyományra vonatkozó közlést tegyen. Ebből a lokális perspektívából a hagyomány megörökítése elkerülhetetlenül árulásnak, indokolatlan vádaskodásnak, az intimitások  divulgálásának,  a hagyomány profanizálásának, magánszemélyek és a közösség marginalizálásának minősül.

II.                (Az író közöttünk)

(Nő, Magyarózd) De abba én is énekeltem, én siratóztam, én a világon mindent elénekeltem neki, amit tudtam, mindent, hát az a sok ének mind az enyim.

 (Férfi, Magyarózd) Ő mondta aztat, hogy ne, hát a vége felé, mikor már úgy volt, hogy begyűjtötte annyira, hogy kész volt a gyűjtése, akkor már csak fogalmazta a dolgokat, akkor ő mondta, hogy ne, erről Ózdot fogom emlegetni, hogy tudják meg az egész országban, hogy létezik ez a falu is, Ózd is, azt mondja, ahova valósi vagyok/.../ Mindenki örült, hogy ne, hát aztán csak mégis /.../ Magyarózdról csak tudják, hogy létezik Magyarózd is az országban. /.../A faluért mindent megtett, hogy tudják, hogy létezik ez az Ózd.

 (Férfi, Magyarózd) Ki hogy beszélt, ő csak írta le, nem szólott senkinek semmit, a könyv a kezibe, kiüllött az ereszbe — most bontották le — és aztán megkérdezte, hol voltál, ülj le egy kicsit, na mondjál valamit, aztán olyat mondtunk valamit, ő abba a helybe írta le. 

 (Nő, Magyarózd) Megengeded, hogy lefényképezzünk? Mondom há így, Pista bácsi? Szalmakalap a fejemen, s csak úgy, ahogy jöttem a határról. Aszongya, nem, menjél haza, s öltözzél fel. S akko hazajöttem, s felöltöztem így a magyar ruhába, s aztán úgy fényképezett le./.../S akkor aztán egyszer csak láttuk, hogy a könyvben benne van a képem./.../ Há örvendtem, hogy belekerültem a könyvbe. 

(Nő, Magyarózd) De abba én is énekeltem, én siratóztam, én a vailágon mindent elénekeltem neki, amit tudtam, mindent, hát az a sok ének mind az enyim. /.../ Ezekbe ami van, mind egy szálig, ezeket mind én énekeltem nekie, hetekig járt ide, hogy énekeltem, pláne télen. /.../ Addig énekeltem, hogy aztán, persze, felírta, aztán úgy tette bele a könyvbe. /.../ Hát neki mindig azok a régiesek kellettek, régi énekek, s én azokat tudtam. Én elénekeltem neki szépen, s ő felírta, s azután tette bele a könyvbe. Igen, mondta, hogy könyvet fog írni./.../ Fényképeztek a magyarok le annyit, van fénykép, asszem, hogy /.../ pityóka ásni vótam s fel kellett őtözzek magyar ruhába, s hátra kellett másszak, hogy énekeljek nekie.

(Férfi, Hóstát) Hóstáti asszon, tudása van neki. Van neki tudása. Úgy. Tud. Írja a könyvet, ő tanítónak készült, csak nem vót...az apja...nem vót édesanyja nekie. Nem vót ideje reá, mert sok vót a munkája./.../ Mindent, mindent, mindent megírt. És régi dógokról írt. Hogy mi vót ezelőtt 50 évvel, és mi van most. És kik vótak, és mik vótak, kinek mi vót a szakmája, jó tudású vót, jó tudása vót.

 (Férfi, Havad) Hát kivallatta azokat a néninek, hát 99 helyt, családnál vót, akinek a beszédjit meghallgatta, s akinek összeszedte, csokorba gyűjtötte, és bevitte abba a könyvbe. 99 családot látogatott meg. Ámulom-bámulom azoknak az embereknek az életit, akik ilyen kitartással, ilyen tenniakarással tudják végezni a munkájukat, és Havad annak az asszonnak soha megköszönni nem fogja tudni, amit tett a havadi közösségért. Mind korrekt, nagy tudású emberek. Nagy tudású emberek.

(Férfi, Magyaró) Tudtam első perctől, ahogy elkezdődött a munka, tudomást szereztem róla. Az első könyv, ami Magyaróról megjelent, az Kurcsi Minya havasi mesemondó címmel jelent meg. A szerzőjének a nevére nem emlékszem, aztat tudom, elvitte Kurcsi Minyát, elvitte Kolozsvárra, s ott két hétig mondta ott a meséket, amiből aztán egy kilencvenkét oldalas bevezető szöveg volt a könyvbe, amibe aztán részletesen leírta, hogy hol dolgoztak a magyarói emberek az erdőbe. Mindenhol egy térkép volt csinálva, gyönyörű szépen megírta, hogy aztán hogy dolgoztak, s hogy megy a munka, s aztán mint-hogy élnek, hogy táplálkoznak, főznek maguknak, esténként hogy hogy mondják a mesét meg minden. Aztán kiadták a könyvet, s ahogy kiadták, két-három hét alatt el is fogyott a könyvesüzletekből, úgy, hogy nem lehetett, nem lehetett aztán kapni egyáltalán.

A következő könyv... Jagamas János kolozsvári professzor jött ide a faluba, s akkor itt a 60-as évek végén, a 70-es évek évek elején többször ellátogattak a faluba, s a falu öregebb embereit, azokat megszólították, azoktól gyűjtöttek énekeket. Hát namost pontosan nem tudnám megmondani, hogy hány, közel háromszáz magyarói ének jelent meg, amit aztán könyvbe Jagamas János professzor kiadott, és az is aztán rövid idő alatt el is fogyott. Minden esetre voltak nagyon szép énekek lekottázva, szépen. Gyönyörű szép könyv volt, amiből volt aztán nekem is juttatva egy tiszteletpéldány, amit aztán valakinek oda kellett adjak én is, amit nagyon sajnálok utólag is, hogy oda kellett adjam azt a könyvet. Ez volt a második könyv/.../ Aztán nekifogott Palkó Attila és gyűjtött a faluba. Járt nagyon sokat, több mint harminc évig gyűjtötte a magyarói varrottasokat. De nemcsak Magyarón, hanem a Felső-Maros vidékén ott volt Magyaró, Holtmaros, Fickó, Disznajó, Vécs, Beresztelke. Beresztelkéről is volt, mivel a felesége beresztelki. Mintegy harminc évbe került, amíg összegyűjtötte, s akkor aztán kiadta azt a könyvet Palkó Attila Felsőmaros vidéki keresztszemes varrottasok címmel, Palkó Attila, Portik Irén és Zsigmond József szerző néven. Harmincezer példányban volt kiadva ez a könyv, és napok alatt eltűnt. Azóta senki többet nem látott sehol abból a könyvből egyet sem, olyan sikere volt ennek a könyvnek.

Aztán utána következett a falu monográfiája. Aztat részben Palkó Attila, s részben Zsigmond Jóska írták. Hát óriási sok anyag volt összeszedve.

Amikor eljárt összegyűjteni különböző népdolgokat, nem akartak vele  szóbaállni. Pedig azt mondja, én csak azt akartam, hogy azt, ami volt, örökítsük meg, s maradjon meg, a kultúránk ne menjen semmibe. Nem értették az emeberek. S ugyanúgy sokan  nem értették meg nemcsak itthon, még a saját írói körünkben is.

(Nő, Magyaró) Még gyermekkoromban jártak Zsigmond József és Palkó Attila tanár úr, gyűjtöttek adatokat. És nagyanyám idejében minket is odahívtak, hogy öltözzünk be népviseletbe, mert szükségük van adatokra, s akkor ezeket az idősebbeket, akik 1900 előtt születtek, azokat kérdezgették, s ők beöltöztek a régi hagyományos öltözetbe, és minket is mint gyermekeket, ezek az öreg nénik odavittek, hogy mi is mondjuk el a véleményünket, hogy milyen a gyermekkorunk a faluban, és milyen volt az ő gyermekkoruk a faluban annak idején. És úgy, hogy már gyermekkoromtól tudtam, hogy folyik ez a kutatómunka, s ez a felfedezés, és folytatták napjainkig.

(Férfi, Magyaró) Nagyon szépen, nagyon szépen, s nagyon részletesen, óriási-óriási sok anyagot összegyűjtött Palkó Attila. Óriási sok anyagot összegyűjtött. De én tudom aztat, hogy én milyen megbizatásokat kaptam tőle, hogy miket kellett én összegyűjtsek. És én azokat mind neki papíron  mind el is küldtem. És amiko odakerült, hogy megjelent a könyv, akko már ezekből elég sok kimaradt, ami az én szívemmel, s az én meglátásommal azoknak helye lett volna abban a könyvben.

 (Férfi, Magyaró) A valóság az, hogy ők megírták, s nagyon nagy munkát csináltak. S már annyira el volt szegényedve a lakosság, hogy nem sok példányban tudták kiadni azokat a könyveket, így, hogy nekiek nem sok pénzt kaptak ebből, nagyon keveset. De amint aztán utólag értesültem, hogy úgy Palkó Attilát, mint Zsigmond Józsefet a falu díszpolgárává választották. Kaptak egy olyan diplomát.

(Férfi, Magyaró) Hát a meséket mondás az úgy volt, hogy nem nyilvános mesemondásról volt szó, hanem mivelhogy őket ez az oldala is a népi szokásoknak érdekelte, eljártak olyan emberekhez, akik ezeket tudták/.../ Sőt, az én nagyapám, Kocsis Miklós Barabás, neki füzetekbe le volt írva számszerint is...ezeket a füzeteket el is szállították/.../ átdolgozták, átnézték, kiválogatták azt, amit érdemesnek találtak.

(Férfi, Magyaró) Ahogy én értékelni tudom, csak eredeti megszólalásban vannak és eredeti leírásban. /.../ Úgy van bejegyezve és leírva a magyarói tájszólás szerint. Tehát ezért is nagyon hitelesnek tartom ezeket az írásokat.

 (Férfi, Magyaró) Csak odaadó emberek és kitartó emberek tudnak eredményt felmutatni/.../ Nagyon sokat tettek, küzdöttek, fáradoztak azért, hogy az adatokat összegyűjtsék, és hogy eljussanak oda, tehát oda hassanak, hogy könyv is megjelenhessen erről a szerintem nagyon szép, fontos és szükséges dologról.

(Férfi, Havad) És jó baráti viszonyban voltunk a két család, és Olga néni számtalanszor jött ide, s beszélgettünk bizonyos dolgokról. És ő már akkor felvetette a problémát, hogy szeretné, hogy megmaradjon Havadnak a története, az élete, vagyis a múltja a jövő számára. És sokat beszélgettünk erről a problémáról a tanárnével, tanárnénivel/.../ Az életemet el kellett mondjam, s hogy látom én a jövőt, s hogy látom a múltat, s hogy gondolkoztam a kollektív gazdaság megszervezéséről, s /.../ ezeket a dolgokat megbeszéltük. Van beléírva az én mondásaimból éppen szépen van beléírva, a könyvbe úgy, hogy szerepelek én is benne. Gondolom, hogy nem halok meg máról holnapra /.../ Jött és kérdezett, s ez hogy van, s az hogy van, s az a gyermekkorába hogy vót, s a múltra mibő emlékszik vissza, s na. Az életemet bolygatta mindig, hogy vót a gyermekkorom, s hogy nőttem fe, s hogy milyen vót a fiatalkorom. Mindig vót kérdeznivalója, s mindig akart tudni valamit, mindég, mindég. /Olvasáskor elért/ egy olyan részhez, ahol az én szavaim, az én gondolataim vannak oda leírva. Hát M.Gy. betű vót alája írva, én nem tudom, pillanatnyilag nem jöttem rea, hogy az Mihály Gyulát jelent, s még mondom itt a családnak, s nézzetek oda, te, azt a nemjóját ennek a világnak, amit én elmondtam a tanárnéninek, ide /ütögeti az asztalt/ pont az van beléírva, úgyhogy jóleső érzés, még szinte hogy megbirizgálta a könnyzacskómat, olyan jól esett, hogy az én elmondásaim le vannak oda írva. /.../ Ott vót a mikrofon az asztalon, a kicsi rádió, de a falu tudta, hogy az azé van ott, hogy levegye, amiket én mondok a tanárnőnek, s kihozza, beléírja azokba a dógokba, amiket én emondtam. 

 (Férfi, Magyaró) Palkó Attila nekem nagybátyám volt, édesanyámnak első unokatestvére, és Zsigmond Józsefet is nagyon jól ismertem, ő Vásárhelyt lakott, akkor ott dolgozott a megyei pártbizottságnál is, de aztán sok évig a szovátai fafeldolgozó vállalatnak az igazgatója volt, és mi itt dolgoztunk ez alatt az idő alatt.  Hát Zsigmond József összegyűjtötte a fakitermeléssel kapcsolatos összes dolgokat, s összeszedték, s akkor Palkó Attila pedig az összes népi hagyományokat, mindenfélét összegyűjtött, úgy hogy egy óriási papírtömeg gyűlt össze/.../ Ez a 70-es évek vége, a 80-as évek folyamán. De már 80-82-83-ban már annyira megszigorították az ilyen monográfiákat, hogy valósággal ellehetelenítették annak kiadatását. A lényeg az volt, ott állott, hogy /.../ magyar falunak ne írjanak monográfiát egyáltalán. Aztán valahogy mégis elintézték a dolgot, hogy kiadják könyvbe, s akkor az egész anyagot elvitték. Ez a 80-as évek első éveiben volt. Elvitték Kolozsvárra, s ott /.../ Félbemaradt, többet nem került senki se, aki ezt a munkát tovább folytassa. /.../ Amikor aztán ellehetetlenedett, hogy kiadják ezt a könyvet, úgy határoznak Zsigmond Jóska és Palkó Attila, hogy az összes anyagot, amit összegyűjtöttek, elhozzák hozzám, és aztat egy doszárba[13] összegyűjtik és ide eldugjuk hozzám. S akko itt volt, majdnem tíz évig volt. /.../ Ide volt eldugva, igen, hogy nehogy aztán a szekuritátya[14] rájöjjön és elkobozzák, mert a gyergyóiak úgy jártak, hogy megírták a Gyergyó-monográfiát, és mind jártak, hogy adják ki. S egy szép napon rájuk csapott a szekuritátye, s az összes anyagot, ami vót, aztat elkobozták, megsemmisítették. S így nem lett belőle semmi se, s hogy nehogy úgy járjanak ők is. Na.

(Nő, Havad) Valóban szeretnék azt az emberek, hogy gyűjtsenek, és kellene gyűjteni inkább arról, mert minden háznál vannak még régi szép szövevények, tehát ami igazi néprajzi dolog. /.../ Mért nem írtak arról, hogy itt soha olyasmi nem történt, hogy valakit megszúrjanak, megkéseljenek.

(Férfi, Magyarózd) Nagyon a kollektivizálásnak volt a híve, egy időben, az ötvenes évek elején és nagyon hajszolta, és jött, és terjesztette az igét, úgy mondva. Egy kicsiit ráerőszakolva is és nyomást gyakorolva is az emberekre. Ezt nem tudták, főleg az a gazdálkodó réteg, aki már-már jól fel tudott kapaszkodni, úgy érezte, hogy már vagyonosabb, s akkor Pista bácsi ilyen kollektivista elméleteket terjeszt a faluban. Ezt nem tudták Pista bácsinak megbocsátani. És ez volt, hogy nem fogadták el, mint írót, költőt, kiemelkedett, felnéztek rá és tisztelték, és mittudomén, szakralizálták őt, mint személyiséget, de visszahúzó volt az úgymond, ami a politikai tevékenysége./.../ Az írásai révén egy kicsit kívülállónak, egy szentségnek tekintették. Elismerték, fejet hajtottak előtte, de mint politikai aktivitását, nem tudták megbocsátani neki.

 Az író/kutató közöttünk motívuma az íróemberrel, a tudóssal, a kutatóval való találkozás, a kutatásba való belelátás élményét fogalmazza meg.

A kutatói, írói teljesítmény értékelése lokális érdekek alapján történik meg. A néprajzi gyűjtőmunka kiszakad a kutatástörténeti, -módszertani kánonból. A kutatói vállalkozás szakmai motivációi és előzményei (felkészülés) elmaradnak. Megítélésében két metafora érvényesül. Az egyik a jó gazda metafora, aki a kép implicit logikája szerint fáradságos munkával begyűjti, biztonságba helyezi és vigyázza a termést. Vele ellentétben, a közösség a saját értékeivel szemben közömbös, pazarló, felelőtlen. A terepmunka során gyakran épp azok a személyek szólaltak meg és ítélkeztek, akik az akkulturációs folyamatokat, a hagyomány kiiktatását, elhagyását maguk kezdeményezték, személyes életvilágukban hajtották végre. A változások helyi és személyi indokainak felfejtése, az akkulturáció folyamatának vázolása helyett azonban a kutatói magatartásnak, a mentésnek a maguk választásával ellentétes gesztusát hangsúlyozzák és értékelik. Az akkulturációs folyamatot végérvényesen és végzetesen képviselő fiatalok e narratíva negatív szereplői. Civilizációs állapotuk érzékeltetésére szolgáló, visszatérő motívum a diszkó, a tékozlás, a felelőtlen, erkölcstelen szórakozás helyszíne. A városra költözés, a hagyományoktól való elfordulás a közösség elleni megmagyarázhatatlan merényletnek minősül.

Az írói teljesítmény másodszor a krónikás metaforába épül be. A kutató a feledésbe merülő, veszélyeztetett hagyományok ismerője, felkutatója és megörökítője. Az írás a közösségi emlékezet kihelyezése, tárgyiasulása, látható, materiális formája. Mint ilyen, a megmaradás, a jövendő, a kultúra garanciája.

A gyűjtéshelyzetben szerzett tapasztalatok általánosítása alakította ki a kutatással kapcsolatos meggyőződéseket. A kutató szakmai felkészültsége garancia a hagyományok megörökítésének hitelességére. Egy havadi nő szerint a kutatás és a feldolgozás receptjét a kutató ismeri. Többen 99—100 %-ban hitelesnek minősítik a kutatói teljesítményt. Két személy említi azt, hogy a gyűjtés idejére hagyományos viseletbe kellett beöltözniük. A közlésekben megteremtődő kutatóimage a következő biográfiai panelleket tartalmazza: az író erőfeszítések árán szerezte meg felkészültségét, pozícióját; az író egy másik világból, távolról jött hozzánk; a mi világunkba való betekintés áldozatot követelt részéről; a mi világunkban való tartózkodása más viselkedési normákhoz, más motivációkhoz igazodik: esetlenül viselkedik, mindegyre elárulja a lokális kultúrában és társadalomban való járatlanságát. A megjelenített habitus motívumai: házról házra jár, benéz a tiszta szobába, a padlásra; 99 személyt szólított meg; mindenkivel szóba áll, földművesekkel, értelmiségiekkel, hivatalnokokkal; megkeresi a legidősebb személyeket; betoppan a házakba, bejárja az utcákat, a határt, a temetőt; benéz az istállóba, a csűrbe, a kamrába, a padlásra; kérdéseket tesz fel, minden érdekli; jegyzeteket, hangfelvételt, fotót készít.

E motívumok személyes élménytörténetek formájában élnek, kerülnek bemutatásra. A történetek az írói teljesítményeknek kijáró elismerés egy részét az adatközlőnek követelik. Eszerint az adatközlő maga is erőfeszítéseket tesz a hagyományok megmenetéséért, mindent megtesz a gyűjtés körülményeinek megteremtéséért. Egy havadi nő vallomása: Jóleső érzés, egy nemes érzés, amit ugye nem lehet elmondani szavakba, csak itt bent van. Büszke vagyok rá. Édesanyám jó beszédes asszony volt, és ő büszke vót rá, hogy elmondhatta, és azt leírták. A havadi Mihály Gyula érzi úgy, hogy nevének a kötetbe való bekerülése miatt halhatatlanná vált. Meghatódottan látta viszont közléseit: olvasáskor elért egy olyan részhez, ahol az én szavaim, az én gondolataim vannak oda leírva. Hát M.Gy. betű vót alája írva, én nem tudom, pillanatnyilag nem jöttem rea, hogy az Mihály Gyulát jelent, s még mondom itt a családnak, s nézzetek oda, te, azt a nemjóját ennek a világnak, amit én elmondtam a tanárnéninek, ide (ütögeti az asztalt) pont az van beléírva, úgyhogy jóleső érzés, még szinte hogy megbirizgálta a könnyzacskómat, olyan jól esett, hogy az én elmondásaim le vannak oda írva.

Az íróval való szolidarizálás további epikus motívuma a hatalommal való megütközése, a hagyomány gyűjtése miatti üldöztetése. Egy magyarói férfi mintegy tíz évig rejtegette a kommunista cenzúra által visszautasított kéziratot. E gesztusa miatt úgy érzi, a kisebbségi ellenzéki mozgalom részese volt.

A gyűjtővel való találkozás olykor sorsesemény szerepét tölti be. Vankó Imréné Dudás Juli gyermekkori, meghatározó élményként örökíti meg az idegen érdeklődőkkel való találkozását. Egy tavaszi, vagy nyáreleji napon, már nem emlékszem pontosan, ahogy a libáknál voltunk, odajött hozzánk félig cserkész, félig turista ruhában két idegen férfi. Hátukon hátizsák volt, Mi, gyerekek érdeklődve álltuk őket körbe. Az volt a kérésük, énekeljünk nekik valamit. Csoportosan is énekeltünk, a bátrabbak külön-külön is. Promincli cukrot kaptunk érte...Hogy ki volt az a két idegen, azt akkor még nem tudtam. Bemutatkoztak ugyan, de nekem a kis falusi lánynak a Kodály és Bartók név akkor még nem jelentett sokat. De ma már annál többet. Hiszen ők világszerte elismert és híres emberek...Az ő nyomaikon haladva keresett fel néhány hét múlva dr. Gönyei Sándor, a Néprajzi Múzeum fiatal tanára. Vele szintén a libáknál találkoztam.[15] Az életforma megváltozása után közönség, hallgatóság nélkül maradó széki parasztasszony, Győri Klára számára éveken keresztül a folklórkutató Nagy Olga érdeklődése tette lehetővé a helyi narratív hagyomány újramesélését. A hagyományos repertórium kimerülése után, a kutató biztatására látott neki élettörténete megírásának. Az élettörténet a „kedves idegenek”  látogatásának megörökítésével zárul. Egy időben kezdtek hozzám jönni és kérdezgetni kezdtek tőlem meséket...Többek között egyszer három-négy személy jött. Nagy csikorgós tél volt. Az ölükben, a karjukban hoztak valami műszereket, nem volt rajtuk kesztyű, s a kezük egészen kivörösödött. Bejönnek, köszönnek, s mondják, hogy Nagy Olga tanárnő küldte őket hozzám, s kérnek: — Legyen szíves, Kali néni, mondjon egy-két mesét. — Akkor ez a vadállat ordítani kezd: — Nem mond semmit, tekergők, rablók, menjetek az anyátokba, mars, takarodjatok! — És nem védhettem meg őket, mert én jobban féltem, mint ők. Fogták magukat és elmentek, de én ott kellett maradjak, de engem napokig piszkolt és csúfolt. Én pedig magam előtt láttam a kivörösödött kezeiket, ahogy gyorsan szedték a műszereiket és kotródtak hamar. Sajnáltam őket, fájt a szívem, amikor szép szelíden megfordultak és szó nélkül távoztak. Aztán megpróbálkoztak pár szót váltani velem, mint a tiltott szerelmesek, megmondták, hol vannak szállásba, s én megígértem nekik, hogy délután elmegyek oda, ahova megszálltak. Úgy intéztem, hogy a megbeszélt időre oly pontosan ott legyek, mintha vonathoz mentem volna. Ahogy a szoba ablakán megláttak, gyorsan ketten kijöttek az utcára, örvendtek nekem. Én betegen mentem, ők kétfelől a drágák karon fogtak, csakhogy az ölükbe nem vettek fel. Na de aztán mondtam is nekik, jó pár szalagot telitöltöttek...[16]

III. A könyvvel való találkozás. A könyvbemutató

(Férfi, Havad) (A könyvbemutatóra érkezett szerző) addig nem ment a kultúrba, se senkive abszolút nem állott szóba, egyenest ide jött Mihály Gyula bácsihoz, s megkérte az asszonyt ugye, hogy ha hazajövök, küldjön oda, hogy találkozzunk. Puszival találkoztunk, úgyhogy szerettem, szerettem elbeszélgetni vele.

(Nő, Magyaró) Mindenki örömmel és szeretettel fogadta, sőt amikor az első kiadások megjelentek, személyesen ők hozták és bemutatták a könyveket, és telt ház előtt volt a könyvbemutató. Szerintem az nem magyarói, akinek hiányoznak a könyvtárából ezek a könyvek. És mindenki el kellene olvassa és el kell olvassa, hogy ismerje anyagát ezeknek a könyveknek. /.../ Kell kérni, újra jelentessék meg ezeket a könyveket, vagy pedig el kell vinni és ...másoltatni ezekből a könyvekből, és kölcsönkérni azoktól, akiknek megvan.

(Férfi, Magyaró) Én nem olvastam a könyvet, az énekeskönyv meg is van, de a másikat nem olvastam, de hallani hallottam róla, sajnos, nem kaptam meg. /.../ Nem tudom, ki lenne az a magyarói ember, aki nem örvendene egy ilyen könyvnek, amikor Magyaró szülöttje és a Magyaróról az összes énekeket, régmúlt énekeket...el is vannak felejtve. Olyan Barabás-énekek[17], olyan katonatoborzó énekek, olyan lakodalmas énekek, rengeteg minden-minden, a népdalok mindenféle formája meg van jelenve ebben a könyvben. Én azt hiszem, hogy ez a könyv ez a fiataloknak /.../ Hogyha kezükbe vennék most, sokkal többre mennének, mint a diszkó vagy esetleg más egyéb foglalkozásokkal.

(Férfi, Magyaró) Nekem mostan jelen pillanatban az unokámnál van.

(Nő, Havad) Az én testvérem Vásárhelyen lakik, van két gyereke, s mind a kettőnek én is vettem ajándékba.

(Nő, Magyarózd) Akko sokan vettek, ha egysze Magyarózdi toronyalja, akkor kellett...Hát nekünk is vót, csak van egy leányom Magyarországon, s evitte. /.../ Vették sokan, vették sokan. A végén aztán má nem is lehetett kapni, úgy megvették a könyvet.

(Nő, Magyarózd) Nekem is megvolt, csak elvitte az unokám.

(Férfi, Havad) Há hogyne, hogyne! Fiamnak, leányomnak, itt a faluba majdnem minden rendes családnál a könyv ott van a polcon, ez a monográfia, Havad monográfiája. /.../ Nem csak itt /.../, hanem a környező falvakban is a könyvek kézhez kerültek, s akik elszármaztak Havadról, nem tudom, milyen térségekbe, azok is mind megkapták a könyvet, megvásárolták. Jó visszhangja maradt a könyvnek a faluban.

(Nő, Havad) Nagyon őszinte legyek, nagyon nem is ismerem a könyvet, nem olvastam, csak másoktól hallottam. Én különben, szégyen, de nem nagyon szerettem olvasni, s azért nem nagyon tudom a dógokat, de mástól ahogy hallottam. A babonáskodás, véleményem szerint a babona, az nem igaz történet, én azt se értékelem. / Felháborodást váltott ki a könyv megjelenése?/ Hát főleg akiről szól. /.../ Van egy E. is, az már kimondottan csak a pletykát, én meg azt nem szerettem.

(Férfi, Magyarózd) Nem, nem nagyon sokan olvasták. Én olvastam, a szüleim olvasták. S akkor esetleg elolvasta az itten élő tanügyi káder. Az értelmiség. Én nem tudok egy embert, aki azt mondta, hogy elolvasta például a Kipergett magvak-at, vagy pedig a Tornyot raktam/ot/. Csak hallásból. A falu 95 %-a csak hallásból tudott a Magyarózdi toronyaljá-ról.

(Férfi, Hóstát) Úgy belelapoztam itt-ott, de nemigen. /.../ Iparban dógozok, tehát nem foglalkozunk ezzel, tehát nincs annyi időm, mint egy vénasszonynak.

(Nő, Szék) Olvastam. Szóval nem is olvastam egészen. Mert biztos nem is volt hozzá kedvem, hogy elolvassam. Többet hallottam mástól. Megvolt a könyvem, én is elajándékoztam egy ismerősnek...

Amikor megjelent, jaj, akkor úgy kapkodták itt is a székiek. Győri Klára híres volt, mindjárt ahogy megjelent, volt itt is. Tél volt. Nagyon sokan végigolvasták. A férjem így esténként olvasott belőle. /.../ Sokan olvasták. Érdekes volt. Nevettek is rajta sokan. S mondjuk, most is sokan felhozzák, hogy ezt írta Győri Klári...

Ő mindig is szeretett olvasni. Mi nem tudtuk, hogy könyvet ír a családró. S ha tudtuk vóna, akkor se törtünk vóna karót. Neki ennyi vót az esze, ő ennyire értékelte le magát vagy az ő saját férjét, leértékelte, s leélt vele nem tudom, hány évet, úgy ötven körül. Ez neki is leértékelés volt, így gondolom, jobban, mint nekünk. Mikor 40-50 évet leél, házaséletet, egy ilyen rendetlen, egy ilyen rosszal, egy ilyen mucsokkal. Akkor ő se lehetett valamivel különb. Há úgy gondolom.

(Nő, Szék) Én tudam a sorsát. Nekem nem kell mondja senki se a Győri Kali könyvét. Egytő semmi nem valóság. Aztat elolvasni, s aztat csinálni, avva foglalkozni. Nem igaz. Még két szó se igaz belőle, amit leírt. Tudja, mi az? Mindenki fel vót háborodva, s mindenki köpdöste. Soknak rosszat csinált. Olyant írt, amit nem kellett volna. Csak csúfolták s köpdösték.

(Nő, Szék) Én egy kicsit /olvastam/ az elejibű, s le is tettem, én nem foglalkozak affélével. Én, ha van egy kicsi időm, olvasak egy zsoltárból vagy egy imádságos könyvből. Most hogy mutatta a Duna Televízió, akik látták, esetleg köptek a televízió felé.

(Nő, Szék) Mé kellett mindent megírjan? Az urának milyen gatyája vót, a nagyabbik léánya mucskas vót. Nem tudam, aztat mé kellett. Lett vóna biza, aki megverte vóna, s összeszidta vóna Kali nénit.

(Nő, Szék) Van hazugság is benne. A testvérétő hallattam, így a léánytestvérétő, hogy nem minden igaz. Én nem olvastam. Ennyit hallattam így a szóbeszédbe...A fiatalak úgy gondolják, hogy pont úgy vót.

A könyvvel való találkozás több esetben a könyvbemutató rítusának keretében történt meg. A könyvbemutató a kutató, a kiadó, valamint az adatközlők és a leendő olvasók együttlétére szervez keretet. Ebben a szertartásban — az emlékezők szerint — két motívum kerül előtérbe. Az egyik motívum a kutatómunka áldozatos jellegét és szakszerűségét hangsúlyozza ki. A lokális közösség tagjai itt szereznek tudomást a kutatástörténeti és -módszertani hagyományokról. Az ünneplés diskurzusa azt hangsúlyozza ki, hogy már nagyon időszerű volt az illető közösség pusztuló hagyományainak megmentése is, s erre most sor került. A másik motívum a lokális közösség és kultúra kötetben való felismerhetőségének hangsúlyozása (az adatközlők sokasága és jegyzéke, a kötetbe került illusztrációk). Habár mindkét motívum a forgalmazói narratíva részét képezi, a szertartás látványosságaival együtt a könyv státusát, presztizsét alapozza meg a lokális közösségben. Többek számára is a maguk, ismerőseik közlésének, nevének, képének megtalálása növelte a könyv nyújtotta élményt.

A beszámolók közösségi eseményként jelenítik meg a könyv olvasásást. Általában a családfő olvassa a könyvet, apró részenkét, s a család számára kommentárt fűz az olvasottakhoz. Ebben a helyzetben történik meg az esetek, az adatközlők, a gyűjtés körülményeinek beazonosítása és értékelése. Ilyenkor értékítéletek fogalmazódnak meg és kerülnek forgalomba. Az értékítéletek bekerülnek a lokális diskurzusba, s érzékenyen meghatározzák egyének és családok pozícióját, átalakítják a kapcsolattartás szabályait.

Zsigmond Erzsébet a következőképpen érzékelte könyve recepcióját. Kaptam a postán egy könyvet. Amiről utólag a füzetbe írtam is. Kibontottam, s miko megláttam a tábláját, s megláttam, a hátuljára mi van írva, akkor úgy sírtam, mintha akkor temettem volna. Azon az éjszaka elolvastam. Azóta soha többet nem tudok belenézni a könyvbe, mert annyira felzaklat. Élem újra ismét az egész könyvnek a dolgait. S azóta ha valamit keresnék, hogy most má utólag ne írjak bele, nem tudok a könyvbe belenézni. /.../ Hát mikor elolvastam a saját könyvemet, mondom, egy éjszaka el is olvastam, három napig nem tudtam felkelni az ágyból. Végig sírva olvastam el. /.../ Beszélt Nagy Pál tanár úr Gálfavi Györggyel, aki engem elindított Kolozsvárra. Azt mondta, hogy Erzsike, azt mondja, kijövünk magához, úgy van, hogy bé tudjuk mutatni az unitárius egyház termében, s rendezünk egy ilyen ünnepélyes fogadtatás félét./.../ Mondtam, hogy elmegyek, s ha nem tudok, bévitetem magamat. Úgy is vót. Itt beszéltem valakivel, egy kocsival bévittek azon a vasárnap reggel. Hát ki volt írva közbe az újságba, kétszer-háromszor, rádióban hallottam, hogy né, Zsigmond Erzsébetnek is a könyvét bémutassák. Hát meg voltam lepődve, mert őszintén, ilyen helyre nem jártam, és itt a közvetlen menyecske és a lánya ajánlkozott, hogy eljönnek velem. El is jöttek, nagy izgalommal. /.../ Kaptam virágot, fel is tettem a vázába, ott is maradt. Az iskolából, ahol én voltam takarítónő, már jött az igazgató, s még négy tanár jött, nagyon jól esett nekem. Olyan nagy asszonynak éreztem magam. Csak végig sírtam. Azt mondta az igazgatónő, annyit lesték a maga arcát, hogy tudják levenni, de mindig le volt hajtva a feje, nehezen tudtak...Akkor tudtak lefényképezni, amikor a művésznő olvasott a könyvből s énekelt. Utólag mondták, én nem láttam, hogy nagyon sokan sírtak. A művésznőnek is potyogtak a könnyei. Nagyon szép bemutató volt. Mondjam meg őszintén, teljesen megtelt a terem. Zsúfolásig tele volt. Mert kijöttek a templomból, mind odajöttek. Odajöttek a doktor úrék, ahol én voltam a háztartásban. Onnan a blokkból is jöttek. Én csodálkoztam, azt mondta a doktornő, Erzsike, akkora sor volt az asztalnál. Én kellett hogy dedikáljam. Hát mi volt a dedikálás: Szeretettel, s írtam alá. Sokan már előre a nevüket rátették a lapra s ideadták nekem, hogy én írjam bele. Na akkor megvolt a könyvbemutató. Hazajöttem én nagy örvendve, mert volt, aki még ötöt is vett.

A szerző ismerősei meglepődve szereztek tudomást arról, hogy szereplői lettek Zsigmond Erzsébet emlékiratának. A könyv esetté vált, esetté avatta szerzőjét. Minthogy a szóbeliséget örökítette meg, merevítette ki, magára hívta a figyelmet, s ami írva volt benne, az visszakerült újra a szóbeliségbe. Beszéltek róla, háborogtak fölötte, igazat adtak vagy nem, elvitatták a szerzőtől a kibeszélés jogát, kifogásolták a leírtak hitelességét, kiegészítették, továbbfűzték a történeteket. A könyv állandó jelleggel beleépült a környezetébe, indulatokat termelt, kapcsolatokat alakított újra.

Maga Zsigmond Erzsébet is felkészült arra, hogy a kötet fogadtatása ellentmondásos lesz. S bár tartott a következményektől, az elszenvedett veszteség miatt jogot érzett a történet megjelentetésére. A szerző beszél a fogadtatásról. Hát eljött a nővérem, és mondta, hogy a faluban milyen nagy felbolydulás volt. A szomszédasszonyomnak azt mondtam, na Berta, ha megjelenik a könyv, nekem bétörik a cserepeimet a házon. Én úgy képzeltem, hogy ez lesz. Tanár úr, én megmondom őszintén. Eljött a nővérem, eljött, elmondta, az is mit mondott, az is mit mondott. Pedig minden igaz volt. Mikor egy kicsit kivakarózunk, úgy kell mondjam őszintén, hogy már nagyságák vagyunk, le van vágva a hajunk, hosszú kabátot hordunk már egy idő után, szégyellik a szegénységet, hogy mi vót. Ebbe vót a nagy baj. És miko eljött a nővérem, s mondta, hogy ha tudnád, az is haragszik, az is haragszik. Mondom, az is rámfér. Hát nem esett jól. Sírtam, két hétig beteg voltam bele, hogy még a vérbelim se pártol. Később volt a magyarói falutalálkozó, s senki bár fel se emlegette, hogy még van egy bolond asszony Magyaróról, aki írt, ha bár a maga életiről is, az emlékeiről. Nem fájt az nekem. Hanem később tudtam meg, hogy ahogy haragudtak az emberek, mindenki el akarta olvasni. Este, később tudtam meg, várta egyik a másiktól, hogy olvassam el. Lássam, hogy mi van leírva. S vótak ügyes emberek is, akik azt mondták, hogy jól van megírva.

Most későbbre szökök. Az idén augusztus ötödikén eltemettük a nagyobbik nővéremet. És én hazamentem, hazavitettem magamat. Ott vótunk a ravatalnál. S mind azt gondoltam, hogy most azok a haragosok odajönnek, s legalább egy szóval...S meg kell mondjam, hogy olyanok, akikről mondták, hogy hogy haragudtak, ott ültünk a koporsó mellett, a rokonság, s köszöntek, és megkérdezték, hogy vagyok, hogy bírom a bánatot, s hogy élek. Úgyhogy nem tapasztaltam semmi ellenállást. S én azon csodálkoztam, hogy Istenem, mekkora baj volt csinálva belőle, és mikor már szembesülni kell, nem volt. Nem tudok mást mondani. /.../ Aki Ákosfalván olvasta, s Vásárhelyen aki olvasta, s a tanárnők, s akik itt adták egymásnak, én akikkel találkozom, mondjam meg őszintén, férfi ember, kemény ember, bejött innen a faluból, leült ide az asztalhoz, Erzsike néni, nem tudtam elolvasni, csak háromszo-négysze, ahogy kezembe vettem. Mindenki megsiratja. Lehet, hogy nem engem s a lányom, lehet, hogy átérzi. Szomorú könyv.

Következtetések

1. A megvizsgált helyzetek, pontosabban a tetten ért és a gyűjtéshelyzetben generált diskurzusok egyértelműen a hagyomány implicit válságát jelzik. A 19. században megjelenő etnográfia olyan speciális szerepkört teremtett meg és állandósított, amely jelenlétével e válsághelyzetet tette témává, s ezáltal állandósította a hagyomány státusát. Az autochton társadalom horizontjába belépő, egy külső intézmény által legitimizált kutató a közösség biztonságát érintő hivatalnokokkal került egyazon státusba. Megítélése, szerepkörének megkonstruálása és a köztudatba való beépülése két referencia által valósult meg. A hivatalosság szférájában a 19. század során, majd — Erdélyben — a trianoni döntést követő kisebbségi állapotban, még később a kollektivizálást és az alfabetizálást követően az etnográfus munkája a nemzeti hagyományok, specifikumok kollektálását, megörökítését, archiválását célozta meg. Egy megváltozott kontextusban, a globalizálódás, a migráció felerősödésével e munka a lokális értékek mentését, regisztrálását, hozzáférését kívánta elvégezni. E gyűjtés törekvései: mindenhova eljutni, mindent összegyűjteni, a civilizáció által perifériára szorított kulturális objektumokat regisztrálni. Ebben a törekvésben jelentek meg a gyűjtéstechnikai próbálkozások, olykor túlzások.[18]

E szerepkör popularizálódása nem hagyta érintetlenül az autochton társadalmat sem. Egyik oldalon megtörtént a kutatónak a lokális társadalomba való befogadása, beépülése. A vele való szövetségre lépés, szolidarizálás, a munkában való megsegítése, az „adatok” kiszolgáltatása a tudomány szolgálatára való sietést jelzi. Másik oldalon a 19. századtól kezdődő, önkéntes, autodidakta gyűjtésre való ösztönzés érik be. A lokális közösségben huzamos ideje élő értelmiségiek, valamint a közösséghez tartozó autodidakta írástudók szívesen sietnek a gyűjtők megsegítésére.

A gyűjtés, a hagyomány ápolása, akárcsak a gyűjtővel való együttműködés olyan kitalált hagyomány, amely ezt az új helyzetet szabályozza, a kutatót és a kutatott személyt, valamint egy autochton közösséget és saját múltját hozza egyazon horizontba. E. Hobsbawm definíciója szerint a kitalált hagyomány olyan  gyakorlatok együttese, amelyeket rendes körülmények között nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadott szabályok irányítanak, rituális vagy szimbolikus természetük van és arra törekszenek, hogy a viselkedési normákat ismétlés által bevéssék, ami automatikusan magában foglalja a folyamatosságot a múlttal. A hagyomány feltalálása akkor kezdődik, amikor a társadalom gyors átalakulása meggyengíti vagy lerombolja azokat a társadalmi mintákat, amelyekbe a régi hagyományok beleilleszkedtek, és ezek a régi tradíciók alkalmazhatatlanok. Hobsbawm a hagyományok tömegtermelési korszakának az 1870—1914 közötti időszakot tekinti. Ekkor a gyorsan változó társadalomnak új eszközökre volt szüksége, hogy biztosítsa és kifejezze a társadalmi kohéziót és önazonosságot.[19]

A néprajzi gyűjtés mint kitalált hagyomány a magaskultúrát és a kishagyományt kapcsolja újra össze. Az eseményt a falutól és a kishagyománytól eltávolódott értelmiségi kezdeményezi. Átmeneti jelleggel visszatér a falusi társadalomba, irányított, intenzív módon kapcsolatot létesít annak lakóival, tapasztalatot, tudást szerez a társadalom életéről és kultúrájáról. Az együttlét ünnepélyes, ritualizált. A másik oldalon, a közösség és saját múltja, hagyománya között szerveződik meg egy új viszony, a hagyomány ápolása mesterségesen megtervezett szertartás keretében történik. A népviselet, a tárgyi kultúra, a szövegkultúra  elemei az új hagyományt (a hagyomány gyűjtését, összeírását) szimbolikusan legitimizáló, hitelesítő kellékek. Amint az egyik magyarói nő felemlíti: És nagyanyám idejében minket is odahívtak, hogy öltözzünk be népviseletbe, mert szükségük van adatokra, s akkor ezeket az idősebbeket, akik 1900 előtt születtek, azokat kérdezgették, s ők beöltöztek a régi hagyományos öltözetbe, és minket is mint gyermekeket, ezek az öreg nénik odavittek, hogy mi is mondjuk el a véleményünket, hogy milyen a gyermekkorunk a faluban, és milyen volt az ő gyermekkoruk a faluban annak idején.

Mind a gyűjtői, mind az adatközlői magatartás ugyanarra az igényre épül. Mindkét félben él az a meggyőződés, hogy a válságba került hagyományt fel kell eleveníteni, meg kell örökíteni, le kell írni. A helyi közvéleménnyel ellentétben a réginek, ósdinak, primitívnek minősített hagyomány érték voltát hangsúlyozódik ki. Tulajdonképpen erre tesznek kísérletet a 19. századtól a szépirodalom is, valamint az ekkor megjelenő társadalomtudományok.[20] Amint a szakirodalom ismételten megállapította, a szóbeli irodalom nem azért lesz írásbeli, mert a kultúra csúcsra jutott (azaz az írás megjelenésével), hanem  „mert az emberek úgy érzik, hogy a kultúra léte került veszélybe.”[21]

Az új viszony középpontjában álló hagyományt, valamint a hozzá való viszonyulást műszóval a folklorizmusnak nevezhetjük.[22] 

2. Habermas a metafizika utáni gondolkodás motívumait ilyenképpen foglalja össze: a mítoszok narratív szemléletét felváltja a deskriptív, fogalmi gondolkodás, az érintkezési formák és az életformák eldologiasodnak és funkcionálissá válnak, az eljárási racionalitás, az ész szitualizálása fokozódik.[23]

A népi kultúra kutatása egyrészt tudományos kategóriákban fogalmazza meg az életforma és a mentalitás sajátosságait, másrészt a népi kultúra elemeit (tárgyak, szövegek) tudományos regiszterekbe (szöveg- és dallamtipológia, műfajiság, tartalmi kategorizáció, medialitás, közlési szándékok, rítus-, cselekvés-, kommunikációs modellek) illeszti bele. A  népi kultúra reprezentálására tett kísérletnek részesei, szemtanúi, önkéntes munkásai a kutatott kultúra hordozói. Ebben a folyamatban maguk is szemlélői lesznek saját életviláguknak, kultúrájuk funkcionális eszközértékét elveszítve a cselekvés, az érdeklődés, a kutatás tárgyává válik.

A hagyomány megírása, szisztematizálása külső, kutatói, tudományszemléleti kategóriák és rendszerek szerint történik. A fogalmi nyelvezet átértékeli, a magaskultúra perspektívájából minősíti a népi életforma és mentalitás elemeit és tényeit. A kutatás, a kutatók által kitermelt negatív értékítélet a népi gyógyászat, a környezethez való viszonyulás kognitív elemeit, a mindennapi cselekvések és a kapcsolattartás gyakorlatait babonának minősíti át. Szintén az idegen perspektívából értéknek minősülnek a közösség által túllépett, elhagyott kulturális elemek (tárgyak, szövegek, szokáselemek).

A hagyomány és a hagyomány tudományos regisztrációja folyamatosan váltogatja az émikus és az étikus nézőpontot, a hagyomány háztartását felborítva.  Ezzel magyarázható, hogy e folyamat megítélése a teljes elutasítás (mi nem ilyenek vagyunk, mi nem teljesen ilyenek vagyunk) és a feltétlen elfogadás ( a kutató tudja, hogyan kell megírni a kultúránkat) két szélsőséges pólusa között ingadozik, időnkét a leírással szemben a hiányérzetet, máskor a szelekció, a cenzúra hiányát, olykor a torzítást fogalmazva meg. Ebben a folyamatban a  hagyományt életébe integráló bennszülött külső nézőpontból is látni kezdi saját hagyományát. Megtanul együttélni felkutatott, kihelyezett, megörökített hagyományával, megtanul formálisan viszonyulni saját hagyományaihoz. A hagyomány megmentesének kezdeményezése miatt a gyűjtő tekintélyre tesz szert, illetve — épp ellenkezőleg — a közösség tagjai elhatárolódnak tőle. A kutatott személy a felgyűjtés fázisában megpróbál ráhangolódni a kutató logikájára, értékrendjére, illetve teljesen elzárkózik tőle.

3. A 19. századtól kezdődően szembetűnően megnőtt a lokális hagyomány megörökítésére vállalkozók száma. A népi emlékirat irodalom a szerző életútjának megörökítése mellett nagy hangsúlyt és terjedelmet szentel a lokális társadalmi viszonyok, valamint a hagyományok megörökítésének. A népi emlékirat burkolt lázadás a tudomány, a tudományos irodalom ellen. A szerzők kimondatlanul szemére vetik a tudománynak a lokális hagyományok, társadalmi struktúrák megkerülését.[24]

Minthogy a szerző a lokális közösség tagja, a hagyományt saját életvilága, kapcsolati kultúrája részeként éli meg és tárja fel. Vállalkozása autodidakta írói teljesítményként könyvelhető el. Az autodidakta író, felkészültség és alkotói tapasztalat hiányában, erős íráskényszertől vezettetve a legkézenfekvőbb tényeket, saját életútját, élettapasztalatát, települése történelmi, orális hagyományait jegyzi fel. M. Lyons ezt az alkotói gyakorlatot a kulturális hátrányból származtatja. Az autodidakta írók megszállottan igyekeznek képzési tőkéjük hiányait pótolni, hátrányos helyzetüket általában nem is próbálják elleplezni. [25]

Az emlékiratoknak az etnográfiai valóságra való erős irányultsága más motivációból is levezethető. Az emlékirat irodalom a tudomány segítségére siet. A lokális viszonyok és hagyományok ismeretében kiigazítja az etnográfiai irodalom torzításait, hiányosságait. Azokon a területeken virágzik fel, ahova a kutatás nem jutott el, az életvilág azon dimenzióit ragadja meg, amelyekbe a kutató mint kívülről érkező személy nem tekinthetett be.[26]

Köztes helyzetükből eredően e szerzők és e művek két tűz között állnak. A tudomány, miközben átveszi ezen irodalom etnográfiai hozadékát, forrásértékével szemben fenntartásokat érvényesít. A lokális közösség meglepve, méltatlankodva, gyakran felháborodva szerez tudomást egy-egy bennszülött íróvá válásáról, valamint a mű tartalmáról. Mindhárom emlékirat (Győri Klára, Zsigmond Erzsébet, Diószegi Anna) helyi recepciója a következő motívumok köré rendeződik: a. a szerző felkészületlen az írói szerepre; b. a szerző nem hivatásos író; c. az emlékirat nem felel meg a könnyvel szembeni helyi elvárásoknak; d. a szerző nem tud eltekinteni a lokális közösségen belüli pozíciójától, kapcsolataitól, sérelmeitől; e. a szerző szelekciót alkalmazva konstruálja meg az én-képét, falusfeleiről pedig minden morális kontroll nélkül nyilatkozik.[27] A lokális életvilágot megörökítő emlékirattal és annak szerzőjével szemben a közösség folyamatosan vehemens marginalizációs stratégiát érvényesít. Elhatárolódnak a könyv olvasásától, elítélően nyilatkoznak róla, agresszióval fenyegetik meg a szerzőt és a szerkesztőt.[28]

4. Szintén Habermas állapítja meg, hogy az új tudomány az elméleti megismerést jelöli ki az üdvözülés útjaként. Ez az, ami a tudománnyal szemben fenntartásokat, elégedetelenségeket vált ki. A saját kontextusában (szövegkörnyezet, kognitív kontextus, tér- és idődimenzió, társadalmi viszonyok) funkcionális elemek más rendszerbe való illesztése (tipológia, műfajiság, motívumok) a kulturális objektumot felismerhetetlenné teszi, megfosztja aktuális, kontextuális jelentésétől, külső (rendszertani) jelentéseket rendel hozzá.  A kultúra dimenzióinak, működésének, elemeinek és rendszerének szemléltetése végett közzétett repertóriumok, közlések olyan intimitásokat is tartalmaznak, amelyek a helyi közösségben sajátos használatnak vannak alávetve.  A gyűjtéshelyzetben való információszerzés, a kultúra rekonstruálását az emlékezési eseménynek, a szubjektív döntéseknek, szelekciónak szolgáltatja ki. Ezért a bennszülöttek szemében a feltárt kultúra szembetűnően más: vagy szebb vagy töredékesebb, mindenképpen más elvek alapján szerveződő. Ettől eltérően, a kollektív sors és értékrend narratívája szempontjából a gyűjtés, a feltárás, az archiválás és a közzététel üdvösnek minősül, s ezáltal legitimizálja a lokális érdekek megszegését.

Amit a reprezentációkról szóló vélekedések ismételten hangsúlyoznak: a kutatás, a reprezentálás nem számol a kultúra kontextusaival és a lokális érzékenységgel. A 20. század közepétől „hagyománytörténetnek” nevezett egzegézis új módszere arra tesz kísérletet, hogy visszajusson a szöveg hagyományozásának szóbeli fázisához.[29]

A vélekedésekből az is kiderül, hogy a gyűjtéssel, a hagyományok feltárásával szemben, a falu kéri az intimitáshoz való jogát. Ezen értelmezés szerint a kutatás beleszólás a hagyományok, a közösség háztartásába. Az adatközlői státus gyakran árulásnak, a közösséggel szembeni elvtelen viselkedésnek minősül. Az események, a biográfiai epizódok megörökítése következtében egyének marginalizálódnak, kompromittálódnak. S amit az írásbeliség hoz magával: megörökítve, az orális kultúra szövegei elveszítik rugalmasságukat, elfelejthetetlenek maradnak. S ezzel együtt mindazok a helyzetek, viszonyok, személyek és értékítéletek, amelyek a szövegekben vannak megörökítve.

A megmentett, tipologizált, folklór- vagy irodalmi antológiában megjelent populáris szövegek elveszítik a bennszülött társadalomban betöltött szerepüket. Dekontextualizálódva, függetlenednek a hagyomány használati szabályaitól, nem követnek kommunikációs, személyes szándékokat. Az utóbbi években több alkalommal próbáltuk meg a szövegfolklór hagyományok helyi funkcióit rekonstruálni. Így sikerült a lokális balladákat lokális események emlékezési alakzataként, a lokális társadalmi viszonyokat, hierarchiát újratermelő verbális stratégiaként bemutatni.[30] A temetés rituális szövegeit (halottbúcsúztató, sírfelirat, végrendelet, gyászjelentő, megemlékezés) elemzve a a genealógiai struktúrák szervezésének, láthatóvá tételének és megtanításának igényét ismertük fel.[31] Egy település rátótiádáit a lokális történelem sajátos, azonosítható korszakokat, helyezeteket, egyéneket és attitűdöket tartalmazó formájaként írtuk le.[32] Egy mezőségi férfi hiedelmeiben a családtörténeti és élettörténeti sorseseményeket, a mezőségi természet megtapasztalásának, e tapasztalat reprezentálásának és átadásának módját mutattuk ki.[33]Ezt követően került sor az aranyosszéki szövegtípusok sajátos kontextusainak, funkcióinak, használati módjának bemutatására.[34]

Ezzel ellentétben, elemeztük a boszorkányság motívumának szépirodalmi feldolgozásait, azt a módot, ahogyan a szépirodalom megszünteti, felszámolja a hagyomány hagyomány jellegét, s a poétikai univerzum törvényeinek, a szerzői intenciónak rendeli alá.[35] Továbbá azt a módot, ahogyan az aranyosszéki Mészkő magyar lakossága Balázs Ferenc Zöld árvíz című regényét — bevallottan szépirodalmi mű volta ellenére — falutörténetként olvassa, beazonosítva a regényben szereplő eseményeket és személyeket.[36]

5. A fenti vélekedésekben az orális kultúrában élő személy viszonyul az íráshoz. E viszonyulás két végletes formában polarizálódhat: a szerző kultuszában, valamint az írás értékének inflálódásában. A „minden megírható”, „a nyomtatvány mindenkihez eljuttatható” diagnózisával az Annales olvasástörténeti irányzata az írás infálódását, közönségessé válását írta le.[37] Miközben a gyűjtő igyekszik a töredékeket, az egyéni variánsokat is megörökíteni, a falu lakossága csalódottan veszi tudomásul, hogy a helyi mucsokságok, pletykák, híresztelések is a könyvbe kerültek. Az adatközlői és a gyűjtői együttlétet, az írói és olvasói viszonyt ennek következtében enyhe feszültség lengi be.

6. A kutatás egyúttal azt a meglepetést is magával hozta, hogy a könyvekről kialakult vélekedések nem feltétlenül, sőt elsősorban nem az olvasmányélményen alapulnak. A könyvekről a másodlagos szóbeliség  forgalmazza az előítéleteket. E másodlagos oralitás a lokális közösségről szóló írott szöveg tekintélyét kihasználva, arra hivatkozva, de arról leválva a primér közösségben hajt végre kommunikációs funkciókat. A folklorizálódott olvasmányélmény forgalmazása a hagyományt személyekhez, helyzetekhez kapcsolja hozzá, szerepeket, státusokat oszt ki (jó mesélő, szószátyár, áruló), emberket, családokat marginalizál. A hagyomány, megjárva a magaskultúrát, visszakerülve magával hozza a  magaskultúra értékítéleteit.

Irodalom

Barthes, Roland
1996 A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. Budapest, Osiris.

Bausinger, Hermann
1983 A folklorizmus fogalmához. Ethnographia XCIV. 3. 434—440.

Bourdieu, Pierre
1992 Les Regles de l’art. Genese et structure du champ littéraire. Paris, Seuil.

Eliade, Mircea
1990 Incercarea labirintului. Cluj, Dacia.

Foucault, Michel
1966 Les mots et les choses. Une archéologie des sciences humaines. Paris, Gallimard.

Habermas, Jürgen
1993 A metafizika utáni gondolkodás motívumai. In. Habermas J. — Lyotard, J.F. — Rorty, R.(szerk.): A posztmodern állapot. Budapest, Századvég. 179-212.

Heim, Michael
1998 Az elme klasszikus modellje és a könyv. In: Nyíri Kristóf—Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest. 231-244.

Hobsbawm, Eric
1987 Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870—1914. In: Hofer Tamás—Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest. 12-197.

Hoppál Mihály—Küllős Imola—Manga János (szerk.): „Emlékül hagyom...” Önéletírások. Budapest

Johannot, Yvonne
2000 Cartea si ritualurile ei. In: Segré, Monique (szerk.): Mituri, rituri, simboluri in societatea contemporana. Timişoara, Amarcord. 186-200.

Jung Károly
2004 Életemről. Néprajzi Látóhatár XIII (2004) 3—4. 9—20.

Keszeg Vilmos
1999  A gyűjtő és a hiedelem. In. Ujváry Zoltán (szerk.): Ünnepi kötet Szabó László tiszteletére.  Debrecen, Ethnica. 387-394.

2002 A genealógiai emlékezet szervezése. In. Árva Judit—Gyarmati János (szerk.): Közelítések az időhöz. Tanulmányok. Tabula könyvek 3. Budapest, Néprajzi Múzeum. 172—212.

2002a Népballadák a lokális történelem regiszterében. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Kolozsvár, KOMP-PRESS. 179—204.

2002b Irodalom a regionális kultúrában. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Kolozsvár, KOMP-PRESS. 179—204.

2002b Az írás és a beszéd konfliktusa: egy írástudó asszony „pere”. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Kolozsvár, KOMP-PRESS. 147—178.

2003 L’intégration des superstitions dans les structures cognitives. Acta Ethnographica Hungarica 48, 3—4. 397—420.

2003a Tájban élő ember: hiedelem és biográfia. In: Viga Gyula et alii. (szerk.): Vándorutak — Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkamából. Budapest, Archaeolingua. 2003. 133-150.

2004 A lokális ballada: beszédmód és kontextus. In: Andrásfalvy Bertalan et alii (szerk.): Az Idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. III. Budapest, L’Harmattan. 295—324.

2004a Torda és a malacok. Rátótiáda és művelődéstörténet. In: Pál Judit—Sipos Gábor (szerk.): Emlékkönyv Csetri Elek nyolcvanadik születésnapjára. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület. 214—232.

2004b Aranyosszék népköltészete. Népi szövegek, kontextusok. I—II. Marosvásárhely, Mentor.

2004c A rontás és gyógyítás mint irodalmi trópus. In: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Budapest, Balassi. 436—467.

Küllős Imola
1988 Igaz történet, élettörténet, önéletrajz. In: Magyar néprajz V. Magyar népköltészet. Budapest, Akadémiai Könyvkiadó. 251—266. 

Lepenies, Wolf
1990 Les trois cultures. Entre science et littérature l’avčnement de la sociologie. Édition de la maison des sciences de l’homme. Paris, Éditions de la Maison des sciences de l’homme. (Eredeti: Die drei Kulturen: Soziologie zwischen Literatur und Wissenschaft. Munich. 1985)

Lotman, Jurij
1994 A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. In. Kovács Árpád—V.Gilbert Edit(szerk.): Kultúra, szöveg, narráció. Orosz elméletírók tanulmányai. Pécs.82-118.

Lyons, Martyn
2001 La culture littéraire des travailleurs. Autobiographies ouvrieres dans l’Europe du XIXe siecle. Annales. HSS. Juillet—octobre 2001. Nr. 4—5. P. 927—946.

Mark, Vera
1997 L’écriture de soi entre Histoire et autobiographie. In: Fabre, Daniel (sous la direction de ~ ). Paris. 361—376.

Martin, Henri—Jean
1996 Histoire et pouvoir de l’écrit. Paris, Albin Michel.

Nielsen, E.
 1954 Oral Tradition. SBT ll. London

Ritoók Zsigmond
1974 A korai görög epika története. A kezdetektől Homérosig. Budapest.

Szabó László
1981 A paraszti olvasás és a folklór. In: Niedermüller Péter (szerk.): Folklór és mindennapi élet. Folklór, Társadalom, Művészet 7. Budapest. 31—59.

---

Ugrás az oldal tetejére