Határ, határmódosítás, határátlépés. Történetek a kisebbségi sorsról

Bevezetés

Jelen írás azt az emlékezési gyakorlatot, populáris diskurzust és narratív hagyományt kívánja áttekinteni, amely egy politikai döntés következtében előállt térségszerkezeti és térhasználati módosulást dolgozza fel. Az elemzés alapjául szolgáló történetek egy átfogóbb, a romániai Torda környéki magyar lakosság történelmi emlékezetére, identitásának szerveződésére és reprezentálására irányuló etnográfiai kutatás során, a kutató által szervezett gyűjtéshelyzetben születtek meg. Az emlékezések irányítottsága ellenére azonban a gyűjtés az emlékezési eseményekben mindegyre újraszerveződő narratív repertóriumot és emlékezési viselkedést aktivizálta. A szöveganyag körülhatárolásában alapul vett kutatási hipotézis szerint az emlékezés olyan narratív tevékenység, amely az individuális státusokat, lokális közösségek szerkezetét, a közösségek interetnikus és egyéb szociális viszonyait és kapcsolatait, átfogóan az egyénnek egy szociális térhez való viszonyulását magyarázza és legitimálja. A szociális tér egyszerre jelenti a nagyhatalmak fölötte való osztozkodásnak történetét és jelenlegi belakottságát. E tevékenység kifejtésére jelen esetben kisebbségi és interetnikus helyzetben kerül sor. [1] Funkciója a földrajzi, szociális és politikai térre és térhasználatra vonatkozó tudás alkalmazása és popularizálása, e térhasználat időbeni módosulásainak tudatosítása, a kognitív térképzés motivációi és funkciói. [2] Ez a - térre vonatkozó - tudás, a mögötte álló személyes vagy kommunikált tapasztalat, a hozzá kapcsolódó attitűdök és emóciók együtt részét alkotják annak a korszaktudatnak, amely adott időben a térben való élést és mozgást, a térhez és a térben élőkhöz való viszonyulást, az identitástudatot meghatározza. Egy téren belüli érvényes emberi viselkedések időben való elhelyezése, az idő "behatárolása", az "időhatár-szükséglet" ugyanis alapvető emberi igény. [3] A korszaktudatba tartoznak az egy korszakon belül a múltra, a múlthoz való viszonyra, a  társadalmi viszonyokra, a szövegek, emlékek érvényességére stb.  vonatkozó, érvényben lévő konszenzusok.

A kultúrgeográfia az a tudományág, amely a társadalmi tevékenységek térbeli rendjét figyeli. [4] A térhasználat olyan társadalmi konszenzus, amely emancipációs és diszkriminatív aktusokat tartalmaz. A székely falutörvényeket vizsgáló Imreh István jut arra a következtetésre, hogy a törvényességet garantáló törvényeket meghozó székely faluközösségek a társadalmi hierarchiájukat, az együttélést kívánták stabilizálni. A szerző egy alsócsernátoni nótárius versbe szedett meggyőződését idézi:

 A mi jó atyáink, a jámbor régiek,
A törvényt mondották a város lelkinek.
Anélkül fennálni nem lehet senkinek.
Szükséges hát lenni falutörvényinek.
Ehhez tartsa magát jámbor és csintalan.
Vakmerő és nyakas, bátor s bátortalan,
Erős és erőtlen, gazdag s gyámoltalan,
Örökös, jövevény, tudós, bölcs s tudatlan. [5]

További részletes leírásokkal rendelkezünk a feudális faluközösségek határjelölési technikáiról és rítusairól. [6] A 19. század közepétől változatlan népszerűségnek és érdeklődésnek örvendett az erdélyi faluközösségek látványos tavaszi rítusa, a határkerülés. A rituális és mágikus szokáselemekben és kellékekben bővelkedő szertartás szerteágazó funkciómezőt fedett le. Tavaszköszöntő, termés-, termékenységvarázsló, legényavató, akárcsak szórakoztató és adománygyűjtő jellege mellett eredeti funkciója a faluhatárok és a határjelek felújítása, emlékezetbe idézése volt. [7]

Az etnográfiai irodalom szokásleírásai a határjelölés, határújítás stabilizáló szerepét, a tér fizikai és kognitív tagolásának egymáshoz közelítését hangsúlyozzák. E leírásokban kevés szó esik azokról a határsértési esetekről, amelyek kötelezővé teszik, a szokás által a közösségi törvény szintjére emelik a határok betartását. Pedig a rítus mögött a társadalmi együttélésben folytonosan ismétlődő határsértési események sora, a határok érvényességének megkérdőjelezése húzódik meg. A tér elemei köré sűrűsödő jelentésekkel szemben folyamatosan munkál a jelentések megkérdőjelezése, a jelentések figyelmen kívül hagyása. Thomka Beáta, aki az égi modellek földi realizálódásának művészi reprezentációit követi nyomon,  írja a tér jelentéseiről és a tér tudatban való tükröződéséről: "Mintha Kafka kastélyának tövében járnánk, melyről lassan már nemcsak a fel nem szálló köd s a téli félhomály, hanem értelemtartalmainak sűrűsége miatt sem tudjuk eldönteni, helyszíne-e egyáltalán a történetnek, vagy éppen a személy helyzetének térbeli projekciója." [8]

És ezzel érkeztünk közelebb választott témánkhoz. Ugyanis az interjúk során elhangzott emlékek közül azok fölött szeretnénk megállni, amelyek - többnyire személyes - történetek formájában az országhatárhoz kapcsolnak jelentést. A kutatás során a következő kérdésekre kerestük a választ: az országhatár (módosulása) milyen mértékben határozza meg az egyéni életpályát(sorsot), hogyan történik meg az országhatár narratív sémában való megjelenítése, melyek a témáról való beszélés alkalmai és funkciói. Szándékosan felületesen síklunk el afölött, hogy a hatalom miért és hogyan folyamodott a határmódosításokhoz. Inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy erre a politikai döntésre az emberek milyen individuális stratégiákkal válaszoltak, s ezek a stratégiák hogyan határozták meg közvetlen környezetük helyzetét és sorsát.

Az ember számára az országhatár általában olyan evidencia szerepét tölti be, amelyet elfogad s amelyről nem beszél. Az egyén tudomásul veszi, életét az általa behatárolt térben éli. Az ország határait, s ennek vizuális megjelenítését, a térképet egy szocializációs aktus (családi, közösségi hagyomány, iskolai oktatás) hatására szimbólumként fogadja el. [9] Az országhatárokon belül szerveződő világ az az életvilág, amelyben állampolgári jogait megélheti és követelheti. Az egyénnek tudomása és tapasztalata van a terület földrajzi sajátságairól, adottságairól, történeteket ismer múltjáról, lakóival személyes és érdekviszonyban van. Az országhatárokon belül való élés életpályája számára egy bizonyos sémát (tanulmányi idő, katonáskodás, nyugdíjkorhatár stb.) és életminőséget ír elő. Az országhatár egyúttal a személyes élet affektív bázisát is meghatározza (biztonságérzet, frusztráltság, patriotizmus).

Egy ország határainak tudomásul vétele, elfogadása, a vele való azonosulás a határokat az egyéni életpályába, az egyén mindennapjaiba, sorsába építi be. Az országhatár látható, érzékelhető realitássá, az egyéni életpálya számára problémává akkor válik, amikor egy váratlan történelmi eseményben nem képes garantálni az életvilág biztonságát és állandóságát, amikor a határok újrarajzolása miatt az egyén individuumként vagy közössége tagjaként egy új világba kerül át, amikor egyéni opció vagy a környezetében élők gyakorlatának hatására az egyén az országhatár átlépésére kényszerül, valamint akkor, ha huzamos ideig benne él a kishatárforgalomban. [10]

A határmódosítás hosszú időn keresztül konfliktushelyzetet, [11] etnikai szituációt állandósít, [12] a határmenti zónák az állampolgárok számára ellentétes lehetőségeket kínálnak fel. Hatása  kettős lehet. A határ a kishatárforgalom révén áthidalja az országhatár merevségét, emberi, szomszédsági kapcsolatot teremt két ország polgárai között. Alkalmas arra, hogy a határsávban élők számára folytonosan újratermelje a "határnélküliség" emlékét. [13] A határ alkalmas arra, hogy két különböző életvilágot összekapcsoljon. [14] De ugyanígy mereven választ el közösségeket, amelyek azonos módon élhetnének, ugyanolyan földrajzi környezetben. [15] Ugyanakkor a határmenti zónák kihívást jelentenek a területi fejlesztés, az etnikai térszerkezet számára. E zónákban érzékelhetőbb olyan térformáló erők jelenléte és hatása, mint a ki- és betelepítés/telepedés, az identitás szerkezetének módosulása, az anyanyelvű oktatás lehetősége/lehetetlensége, az endogám házasság. [16] A határmódosítások, a határátlépések szorosan kapcsolódnak az egyéni identitáshoz. J. Borneman elemzi Susan R. élettörténetét, aki anyai ágon német és zsidó, apai ágon ukrán ortodox zsidó származású, az Egyesült Államokban született, majd Ausztriában, végül az NDK-ban élt. Az életrajzi története "az államhatárokkal való szembeszegülésről vagy az azokba történő belenyugvásokról szól." [17]

1939. szeptember 1-én Németország csapatai megtámadják Lengyelországot, s ezzel a lengyel nemzeti terület elleni agresszióval kezdetét veszi a második világháború. Öt éven keresztül a férfiak szervezett millió egy rejtett célt és rendet követve mozognak abban a térben, amit átmeneti jelleggel hadszíntérnek neveznek el. Ebben az eseményben a polgári utazási gyakorlattól eltérően fölöslegessé válnak a személyi okiratok, az egyén a sorstársak tömegének részévé, egy hatalom névtelen reprezentánsává válik.  A közlekedés minden előzetes és nyilvános menetrendtől függetlenül zajlik, nélkülözi az utazás kényelemre vonatkozó civilizációs elvárásait, az emberi szervezet tűrésküszöbét. A korszerű utasszállító eszközök helyett a zárt vagonokba, ponyvával fedett teherterekbe zsúfolja az embereket. Az országhatárok jelentősége minimalizálódik. Az utazást nyilvánossá tevő konszenzusok megszűnnek. Ismeretlen járművek ismeretlen célállomások felé szállítanak nagy tömegeket. A határátlépés rituális formái megszűnnek, megszűnik a tér határainak tiszteletben tartása. Ugyanakkor ebben a hadszíntérben a civil lakosság érdekei háttérbe szorulnak. A család egzisztenciáját termelő családfőket, a munkaerőt jelentő munkaképes férfiakat az állam maga foglalkoztatja a polgárai életét kockára tevő nemzeti stratégiája szerint. Felfüggesztődnek a békeidőben bejáratott, a kollektív életvilágot konstruáló, megszokott automatizmusok.  Megszűnik a családi ház, a rokoni és szomszédsági kapcsolatok biztonságot nyújtó ereje. Megműveletlen marad a föld, betakarítatlan a termés. A családi élelemtartalékokat, az állatokat élelmezési célokra az állam vagy az állomásozó hadsereg rekvirálja el. A túlélési ösztön felszámolja, leépíti a kulturális beidegződéseket. A nőknek magukra kell vállalniuk a férfiszerepeket, [18] el kell szenvedniük az ellenük irányuló agressziót. [19]

1940. augusztus 29-én megkezdődnek a bécsi tárgyalások, amelyek értelmében Észak-Erdély újra Magyarország részévé válik. [20] A döntésre augusztus 30-án kerül aláírás. Ezt követően szeptember 5-13. között magyar csapatok vonulnak be az átadott területre. A román hadsereg 1944 októberében szerzi vissza újra uralmát az észak-erdélyi területek fölött.     

A határ megvonása következtében, az Észak-Erdélyből dél irányba tartó román migrációval párhuzamosan a román hatóságok és lakosság ellenséges magatartása következtében Dél-Erdélyből 67 ezer magyar lakos menekült Magyarországra. [21] A magyar minisztertanács 1943. január 7-i adatai szerint 1940 nyarától Dél-Erdélyből a félmilliós magyar nemzetiségből 150 ezer személy menekült el szülőföldjéről. [22] Az 1945. március 6-án alakított koalíciós kormány (élén Petru Grozával) 1945. július 23-án katonai közkegyelmi rendeletet bocsátott ki a Dél-Erdélyből elmenekült magyar nemzetiségűek, közöttük a hadkötelesek számára is. Ennek ellenére a hazatértek ellen eljárást indítottak és ítéletet hoztak. [23] 1946. február 12-én olyan végrehajtási utasítás jelent meg a román hivatalos közlönyben, amely az 1940. augusztus 30. után Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekült magyarok számára lehetővé tette állampolgárságuk tisztázásának igénylését a román hatóságoktól. A kérelem teljesítését azonban az irattárak állagának rendezetlensége erősen nehezítette. [24]  

A bécsi döntést követően a román-magyar országhatár Torda és Kolozsvár közé került. Az egyik napról a másikra földrajzi realitássá váló politikai döntés beleszólt az emberek és a családok életébe. Kolozsvár ugyanis a tőle délre (délkeletre és délnyugatra) elterülő Torda, valamint az aranyosszéki és mezőségi falvak számára kulturális, s még inkább gazdasági centrum szerepét töltötte be. Ezért is a vidék demográfiai fölöslege számára felhajtó erőt képezett. A hirtelen beállt határ a centrum és perifériája közé ékelődött be, [25] felfüggesztette, megszakította a folyamatban lévő formális és informális kapcsolatokat. Az eseményt még bonyolultabbá tette, hogy a határ két oldalán eltérő közigazgatási, nemzetiségpolitikai, törvénykezési gyakorlat kezdett működni. Ez mind az észak-erdélyi román, mind a dél-erdélyi magyar lakosságot választás elé állította. 

A történetek

1.      Gadó Anna az aranyosszéki Várfalván született 1920-ban. Édesanyja akaratát teljesítve ment férjhez egy, a román hadseregből frissen leszerelt helybeli magyar legényhez. 1940-ben férjét munkaszolgálatra vitték, mielőtt gyermekük megszületett volna. Mikor 1944-ben a férj szabadult, nem a Romániában élő családjához tért haza, hanem Magyarországon állapodott meg. Családjával a háború idején levelezés által tartotta a kapcsolatot. Most lehetővé vált a személyes találkozás. Feleségét beszélgetésre a feleki hegy kolozsvári oldalán felállított határőrsre hívta. A találkozásra a helybéli román postásnak tulajdoníthatóan csak a harmadik héten kerül sor. A hivatalnok késleltette a távirat átadását. Bár tudta, hogy férje a határ túlsó oldalán várja, Gadó Anna nem szerezhette be a találkozást lehetővé tevő hivatalos iratokat. Férje és közötte a hasonló helyzetben lévő ismerősei közvetítettek.

Mikor a beszélgetésre a szabályokat betartva elmehetett, a csütörtöki találkozásra falujukból még két sorstársa ment. Egylovas szekeret fogadtak, ezért Gadó Anna fiával nem fért közéjük. Elszállítására, fizetség ellenében nagybátyja vállalkozott, aki a találkozásra mint látványosságra volt kíváncsi.

Szerdán éjfélkor érkeztek a feleki tetőre. A határparancsnokság egy alkalmazottja regisztrálta az érkezések rendjét, s állította össze a határsávba belépő csoportokat. Gadó Anna az első csoportba került. Emléke szerint mind a román, mind a magyar oldalon kapun kellett bemenni a határsávba. A hallótávolságban lévő hozzátartozók között vámhivatalnokok cirkuláltak. Egyikük az apa kezébe adta a még sosem látott, négyéves gyerekét. Az apa cukorkát és egy szájharmonikát adott gyermekének. A találkozás tíz percig tartott. Gadó Anna ezután többé nem találkozott férjével. A férfi Magyarországon maradt, később családot alapított, második házasságából három gyereke született. Gadó Anna özvegyen élte le életét. A házasulandó férfiak száma annyira megapadt, hogy számára újabb férj már nem került környezetében.

     Én akko tizenötödik évbe jártam. S ez az én férjem akko vót első éves katona. De má idegyütt [26] akko, miko ement a tavasz idején. Fénképet hozatt ide, s levelezett véllem. Én erőssen haragudtam, de édesanyám fogadta. Azt mondta, hogy hagyjam e. Me mesterember. De rokonak is vótunk, második unokatestvérek vótunk. Nem is vót harag addig, amég a katonaság lejárt. Hanem azután a rokonak, hogy mé nem gazdagabbat vesz. S összekaptunk. Azé csak összeházosadtunk. Ott is nem egyeztünk a rokonakka. Akko idegyüttünk. Akko itt egy darabig, egy évig jól vótunk. Akko megint összekaptunk. Édesanyám belészóllatt. Aztán ement koncsentrára. A gyermek ittmaradatt. Miko négyéves vót, akko látta a Feleken. Ő nem látta, 58-ig nem gyűtt haza. Ott má megvót a három gyermek születve. [27] 47-be született a nagyabbik s 49-be, s 52-be a léánka.

     Aztán levelet írt. Hagy hát ügyeljek a gyermekre. Ne bámuljuk a repülőket, hogy ne géppuskázzanak. Ő nem akarja, hogy a gyermek mostohakézre kerüljön. Én úgy hittem neki. Azt hittem, hogy egyűn utánnunk.

     Aztán miko szabadult a fogságbó, szabad vót ottmaradni, szabad vót ide hazagyünni, s szabad vót Magyarországra menni. S lett egy kétszáz fős csapat, akikhez ő hozzászegődett, akik Magyarországra mentek. Képes vót, hogy ne lássa meg a gyermeket.

     S 44-be, miko másnap vót a bombázás Kolozsvárt, akko látta a gyermeket négyéves korábo előbbsző ott a feleki határná.

     Akko is nem adták ide a sürgönyt. Egy rossz regáti [28] postás vót. A szemmihályi postára kellett menni a magyarországi levelekér. Elvette a szelvényeket, kivette a leveleket s elolvasta. S másnap adta ide, mikor május 25-én kellett vóna beszéljünk. S másnap, 26-án adta ide nekem a sürgönyt.

     De azt má egy hétte azelőtt kellett vóna rendezni Tordán, hogy állítsák ki azakat az iratakat, amiket kell mutatni. Akko én má nem mentem. De megüzentem, hogy né, én nem kaptam sürgönyt. S anékü nem vót mive iratat csináltassak. Ha tud, várjan meg a másik hétig vagy vasárnapig. Balla Paliné meg is mondta az uránok, hogy né, én mit üzenek. De az visszamondta a feleséginek: - Dehogy vár, má két hete hogy itt van Kolozsvárt.

     Itt vót két hete Kolozsvárt.

     S akko valaki vasárnap vót, egy sinfalvi asszony. S attó üzente, hogy a másik csütörtekig megvár. Vasárnap üzent, hagy csütörtekre készüljek, me megvár.

     Szépen ki vót őtözve s azt mondta, hogy ő münket má látott. Má egy főhadnagynak vót kukkerje. S miko mi kiértünk a Felek tetőre, látott, mintha előtte lettünk vóna.

 - A beszélgetés hol történt?

     - Benn az ódalba, jó messze be kellett menni.

 - Hogy zajlott le?

     - Hát az tíz percig. Mi éfélire megérkeztünk. Még két család ment, két asszan egy-egy léánkáva. Azak is egylovas szekérre mentek, mi oda nem fértünk. Itt vót egy bátyánk a második szomszédba, az aztán gyütt szívesen, hagy lássa meg, hagy ott mi van, s mit lehet látni. Persze, fizettük aztat nekie.

     S akko mi hogy éfélire értünk oda, az első szériábo jutattunk bé. S az első széria csak tíz percet beszélt. S kétsze kellett a kapukat... Me a magyaraknak is vót s a románaknak is egy kapujak, s akko közböl egy olyan tér, ott vót a vámtiszt. Az vette el a gyermeket, s odaadta, hogy megcsókolta az apja s cukrot rakott a zsebibe, egy szájmuzsikát adatt nekie.

     S az utolsó széria egy félórát beszélt. Na, akko má vót idejek.

- Utána még találkoztak?

     - Utána még vagy három-négy levelet küdett. S aztán jött a háború, jöttek az oroszak.

- Aztán egyedül maradt Anna néni?

     - Egyedül maradtam. Nem mentem férhez. Olyan bánatas vótam. Pedig nem vót könnyű. De úgy elment a magyar idő alatt innen a fiatalság. Azak ott má megnősültek. Itt nem maradt. Nem vót kihez. Még másak is maradtak, akik nem mentek férhez.

2.      Tóth Erzsébet 1932-ben született a Tordától 20 km-re fekvő, akkor kizárólagos magyar lakossággal rendelkező mezőségi településen, Detrehemtelepen. Apja, Tóth Károly a küszöbön álló határmódosításról hallva Észak-Erdélybe ment, hogy olyan román családot keressen, aki hajlandó lenne lakhely- és birtokcserére. A hirtelen határmódosítás miatt Magyarországon rekedt. Gazdatisztként dolgozott egy birtokon. Ugyanakkor - lánya emlékei szerint - a magyar állam egy hitelkölcsön akciójának kivitelezője volt. Négy éven keresztül volt távol családjától. Távollétében a gazdaságot felesége és a legénykorú fia vezette. 1944 őszén a falutól 10 km-re húzódott a német-orosz front. Detrehemtelepen nagyszámú menekült és honvéd katonaság volt elszállásolva.

Tóth Erzsébet két vagy három alkalommal volt a feleki határon. Első alkalommal édesanyjával és apai nagynénjével mentek. A tordai főtérről, a katolikus templom közeléből autóbusz vitte a határra a hozzátartozókat. Ők az első járatra nem fértek fel. Másodszor édesanyjával és testvérbátyjával lószekérrel mentek a feleki tetőre. Falujukból mások is utaztak zsúfolt lószekérrel.

A látogatók előtt egyszerre nyitották meg a határt. A határsáv két oldalán favágó bakok voltak elhelyezve, szögesdrót volt kihúzva. A román és magyar határőrök ezek között cirkáltak. Tóth Erzsébet arra is emlékszik, hogy összeengedték a látogatókat, akik a fűre ülve beszélgethettek.

Háromszo vótam a találkán. Apu ott dógozatt Kolozsvár mellett valahol, Török Árpád tanyáján vót gazdatiszt. Az én apámnak annyi pénz vót a kezin! Őtet küdte a magyar állam, a pénzt adta a kezibe, s a szegény emberek, akik feliratkaztak, hogy akarnak tehenyet, s akko ementek a szegény emberek a vásárba, s azt monta apu nekiek, hogy menjenek, és válosszanak tehenyet. S válosztattak, s akko odament, s megkérdezte, hogy mennyi a tehénnnek az áro, csinálto a vásárt, s megvette nekiek. S hazavitték, s úgy részletre aztán fizették. Apunak annyi füzetje vót itthon. Fe vót írva a falunak a neve, s az illetőnek a neve. S apu aztán járt úgy hónapanként, s nézte, hogy van takarmányjok, van ablakja  a pajtánok, hányot bornyúzatt. /..../

Itt a Feleken. A Feleknek a túlsó felibe, az aljábo. Az úgy vót, hogy vót olyan mint az a favágó bakk. Vót alol is és felül is. S közbül járt a milícia. Mük álltunk két felin mellette. Mi álltunk itt Románia felől, itt a Felek felől s apuék álltok Kolozsvár felől.

-     Fel kellett iratkozni?

-     Igen, meg vót engedve. Egysze bé vót adva a pappirunk, s aztán jött a pappir, hogy meg van engedve, mehetünk. Egysze vótam anyuva s Bertus nénive /édesapja testvére/, s egysze vótam Dezsőve /fivére/ és anyuva. A lószekérre bémentünk szombaton. Vencel Mártonék is akko vótak. Annyian mentek, hogy nem fértek a szekérre. A lószekérre ementünk azelőtt való nap Tordára. Ott aludtunk. Amikor anyuval vótam s Bertus nénivel, akkor autóbusszal vótunk. A katolikus templomba akkor vótam előssző Tordán. S akko mi nem fértünk fel az első buszra, s akko Bertus nénive bémentünk a katolikus templomba, s akko megvártuk, amég visszajött a busz, s a következő elvitt bennünket. Látogatásra egyszerre engedték a népet, nem vót többsző. 

-     Sokan voltak?

-     Hát sokan. Ott Magyarország vót. Hát mikor beengedtek a Felekről, úgy ment le a nép, rohant a nép, hogy lássa a hozzátartozóját. S aztán ott a drótak közt jártak a csendőrek, a magyarak is, a románok is. Aztán vót olyan is, hogy összeengedték őket, s ott leültek a fűre.

Apu átment, miko hallatta, hogy le lesz zárva a határ. Azé ment, hogy beszéljen valakive, románno, hogy az jöjjen ide, s mi menjünk oda, a fődekke, házza. S apu nem tudta, s éjjel lezárult a határ, s apu szépen ott maradatt. Albert Sándor hazajött, s apu ott maradatt. Négy évig vót ott. Ő ott vót s mi itt.

-     Mások is voltak így?

Voltak, de így, hogy a családfő, így nem sok vót. De aztán az utója felé má vótak, me Rancsó Dezső is, Török Anti is átmentek az utója felé. Barabás is ott vót, Fehér Lajos bácsi, Albert Sándor, sokan.

3. Taar József 1911-ben született Aranyospolyánban. Édesapja 1914-ben bevonult, s Oroszországban az első ütközetben meghalt. Édesanyja iparosnak taníttatta. A II. világháború idején négy évet a fronton és munkaszolgálaton töltött, majd öt évet hadifogságban volt. Írói hajlamát követve élményeit versekben és naplóban foglalta össze. A bécsi döntés munkaszolgálaton éri. Én még itthon maradtam 1940 Augusztus 28 ig. Akkor behívtak Gyula Fehér várra munka szolgálatra. Ott tartottak három napig és aztán haza eresztettek, mert akkor volt a Bécsi döntés. És miután Észak Erdélyt visszaadták Magyar országnak, még nem tudták pontosan hogy hol lesz a határ. Mindenkit haza engedtek hogy majd akik a határon innen vannak ujra be hivják. 1941 augusztusában három hónapra Fogaras környékére vitték munkára. 1942-ben - bár korábban katonai szolgálatot nem teljesített - behívót kapott. Ezt a következőképpen indokolja: Mert t.i. 1941 Junius 22 én Hitler megtámadta Orosz országot és akkor Románia is be kellett lépjen a háboruba. Elöször Magyarokat nem vittek ki a frontra, mert nem biztak bennük. De  ikor látták hogy Odesza bevételénél 1941 öszén annyian elestek és a Magyarok ithon szaporodnak, elrendelték hogy Magyarokat is hivjanak be és osszanak be minden grupába egygyet. Február 20 án a velem egy idősek mind kaptak behivot, és melyik ahogy kapta ugy lépett olajra. (azaz át ment Magyar országra.). Én ültem nyugottan ithon, gondolván, hogy engem nem visznek ki a frontra, mert nem vagyok ki képezve. De Február 28 án nekem is meghozták a nem várt behivot, a 83 as gyalog ezredhez Tordára. Ami szintén Február 20 ra szolt de valahol eltévedett

Kézhez kapván a behivot az engem nagyon meggondolkoztatott. Latolgattuk a dolgot a feleségemmel hogy mitévő legyek. A kolégák mind el mentek. Végül ugy állapodtunk meg hogy be megyek jelentkezni, mert itt tévedés kell hogy legyen. De ahogy beléptem a kaszárnya kapuján szigoru örizet alá vettek, látván hogy a behívott Magyaroknak nagy része elfutott. Még megakartak büntetni amiért késtem egy hetet. Nem voltr helye a magyarázkodásnak, azt mondták ha nem vagyok ki képezve majd ki képezem én saját magam a fronton. S azzal a kezembe nyomtak egy puskát...

Magyar társaival együtt Odesszába szállították. Több hónapi harc után sebesülést szenvedett, s ezért hazaküldték. 1943. október 13-án jóindulatú román bajtársa tanácsára szánja rá magát arra, hogy családját hátrahagyva Magyarországra menjen a magyar férfiak izolálására hozott intézkedés elől. A szökésre a határ közelében lakó közvetítők segítségével került sor. A férfiak Tordán gyülekeztek és vettek búcsút családtagjaiktól. Újtordán keresztül, Ajton falu közelében, éjszaka lépték át a határt, s a kolozskarai csendőrőrsön jelentkeztek. Kolozsvárról Zsibóra ment munkát vállani. Innen Bicskére, majd egy Miskolc melletti településre került. 1944 szeptemberében, a tordai frontharcok hírére hazasietett családját megvédeni. Tordán orosz fogságba esett, s ekkor 300 magyar társával együtt vonattal orosz földre szállították bányamunkára, ahonnan 1948 szeptemberében szabadult. Alább naplójának egyik részletét közöljük.

/1943/ Október 10 én jött egy rendelet hogy az összes Magyarokat akik még nem töltötték be a 30 évet küldjék be az ezredhez. Gyanus volt hogy miért csak a fiatalabját hivják be. Ezért egy páran akik közel voltunk Tordához mert ott volt az ezred engedélyt kértünk hogy a saját kölcségünkön előre jöjünk, hogy bár egy napot ithon tölthessünk amíg össze álítják a tránsportot és csoportosan beküldik az ezredhez. Az uton megegyeztünk Nagy Pál kolegámmal akivel 1942 ben együt voltam a fronton hogy másnap bemegyünk az ezredhez megérdeklődni hogy mi a szándékuk velünk nem e megint kiakarnak vinni a frontra? Ahova egyáltalán nem kívánkozunk. Inkább át megyünk miis Magyar országra mint sokan másak elöttünk átmentek.

Oktober 12 én bementünk az ezredhez érdeklödni. Belépve a kaszárnya udvarára elsönek Crisan Virgil szerzsentel [29] találkoztam aki csoport parancsnokom volt a fronton. Elmondtam neki hogy mi járatban vagyunk ö igyekezett mindjárt a segítségünkre lenni mondván, hogy neki nagyobb ismeretsége van a mozgosítto irodán elmegy és megtudja hogy mi a helyzet s mi a szándékuk velünk Magyarokkal. (Itt meg kell jegyezzem hogy én bíztam benne 100 % ig mert dacára annak hogy ö Román volt és én Magyar, a fronton ugy összefortunk mint két testvér.) Visszatérve azt mondta nekem hogy idefigyelj bajtárs, én mondok neked valamit, te aztán tégy amit akarsz, ahogy jonaklátod. Roszadat nem akarom, hiszen ismersz már a frontrol. Én ha a te helyedbe volnék azonnal venném a cokmokkot és irány Magyarország, mert bíztos forásbol tudom hogy titeket Magyarokat vísznek Beszárábiába Szerátára, ahol van egy kiképzö központ, ahova csak a Vasgárdistákat és az életfogytiglan elítélt foglyokat viszik, és ottan egy nehéz gyakorlatot csináltatnak velük, sokan már ott pusztulnak el. S ha véletlenül meguszák élve akkor kiviszik a frontra és beteszik a két tüz közé ahonnan élve nincs szabadulás. Mindezeket elmondva még azt hozzá tette: jol fontold meg hogy mit cselekszel mert nektek Magyaroknak van egy lehetöség az élethez ami nekünk nincs meg. Elbucsuzván tölle ahogy kiléptünk a kapun meg áltunk egy kicsit és gondolkoztunk s végül fájo szívvel bár de ugy határoztunk hogy inkább meglépünk minthogy tudva a halálba menjünk.

Délután már jött az üzenet Nagy Pál kolégámtol Várfalvárol hogy meg van az ember aki 10.000 lejér át visz, másnap azaz Oktober 13 án d.u. 2 orakor legyek Tordán a szodagyári koloniába ahol vár egy szekér aki elviszi a csomagokat. Másnap felpakoltam és elbucsuztam kicsinyeimtöl, Zsiga ö még kicsi volt alig négy éves, ö nem tudta, nem értette, de Ferencz ö már értelmesebb volt. Amikor megcsokoltam megszorította a nyakamat s nem akart elengedni. Még sokáig éreztem a nyakamon kis keze szorittását s ugy elgondoltam Istenem talán ez a gyermek érez valamit hogy soká, vagy talán soha többet nem látjuk egymást.

Megérkezvén Tordára a kijelölt helyen megkaptuk a szekeret, és leadtuk a csomagot s a feleségem még elkísért Uj Tordára a sobányáig, ahol várt egy ember. Ott elbucsuztam feleségemtöl és az ember kivezetett egy szölöbe, ahol be kellett várjuk az estét. Amikor jol besötétedett szekérzörgést hallottunk. Az emberünk kinézett s intett nekünk is hogy menjünk mert a mi szekerünk a csomagokkal érkezett meg. A szekeresünk azt mondta hogy ö megy elöl és mi távolbol kövessük a szekeret. Vagy 2 orát mentünk a határ uton amikor a szekér meg ált. Oda érkezve mi is azt mondta az ember hogy, vegyük magunkhoz a csomagokat mert már közel a határ, és ö nem jöhet tovább a szekérrel.

Ketten voltak a szekérrel, az egyik ott maradt és a másik levezetett egy legelön a völgybe, a határ sáncig, és azt mondta hogy gyorsan adjuk oda a jelt aminek ellenébe megkapja az otthoniaktol a pénzt. Amikor átadtunk egy-egy fényképet aminek a hátára rá írtuk hogy szerencsésen megérkeztünk, egy lámpa világot mutatott a tuloldalon ami lehetett töllünk, vagyis a sánctol vagy 200 méterre, mondván hogy oda tartsunk, s azzal ö már ment is vissza. A házhoz érve egy nagy fehérkutya fogadott. Persze a gazda mindjár kijött és elkergette a kutyát. A gazda kérdezés nélkül már tudta hogy kik zavarják mert, abban az idöben ez megszokott dolog volt, hogy minden este menekültek érkeztek.

Nekem az elsö szavam az volt a gazdához ahogy a kutya elhalgatott hogy, hol vagyunk atyafi? Mire ö azt felelte hogy itt már Magyarországon. És be eresztett, mondván hogy az istáloba meghálhatunk, s majd reggel tovább megyünk.

Mielött elaludtam volna a jászolba, hállát adtam Istennek hogy idáig szerencsésen megérkeztem. Hogy mi lesz tovább azt majd aki gondot viselt rám mostanáig és megszabaditott a fronton is a haláltol, az gondot visel reám tovább is. De szivemet mégis valami nem hagyta nyugton. Szinte bántam hogy mit tettem. Én mentem az életemet, de vajon milesz szeretteimmel? Vajon mijen zaklatásnak lesznek kitéve azért, hogy én eltávoztam? Felötlött bennem az a gondolat hogy vajon viszontlátjuk e mi egymást valaha? S az a gyermeki ölelés, ahogy Ferikám átszoritotta a nyakamat és nem akarta elengedni, ujra megjelent lelki szemeim elött és könnyel áztattam illatos szénábol vetett ágyam.

Reggel amikor felkeltünk a házigazda utasított hogy menjünk be Kolozs-Karára és jelentkezzünk a csendörségen. Mert ha csak magunkba indulunk el Kolozsvárra ugyis elfognak az uton, s akkor rosszabb lessz.

Tehát jelentkeztünk Karán a csendörségen, ahonnan mindjárt egy örmester be vitt Kolozsvárra és átadott a menekült táborba, ami a Farkas utcába volt. Ott mindjárt azt kérdezték hogy van e valaki hozzátartozonk Kolozsváron aki felelösséget vállalna értünk? mert akkor mindjárt szabadon engednek. Természetes hogy én mindjárt bemondtam a Sándor bátyám cimét, mire azonnal szabadon engedtek.

Egy napot töltöttem nagybátyáméknál. Nem akartam terhükre lenni. Igyekeztem valami munkát kapni. Másnap megtudtam hogy Zsibon van egy építkezési vállalat ahol szükségük van egy üvegesre. Menjek csak oda és keressem meg Székely Jánós asztalos mestert, mert az felvesz munkába. Másnap reggel el is mentem Zsibora és ott találkoztam Székely bácsival, aki szintén Tordárol ment át még 1940 ben, a döntéskor. Az öreg csak azt kérdezte hogy van e munka könyvem? Mert ö igyis-ugyis alkalmaz, de nem mind egy a fizetés, mert lehet valaki akár milyen jó mester ember ha nincs munka könyve 40 fillérrel kevesebb az orabér. Megmutattam az irataimat amivel igazoltam hogy 4 évig tanultam azt a mesterséget. Az öreg bevitt a személyzeti irodába és azonnal alkalmaztak.

4. Kereki Gábor 1916-ban született Mészkőn földműves családban, felesége, Halmágyi Ilona 1921-ben. 5 osztályt végzett, utána kerekesinasnak állt. Felszabadulása után ügyes kezéért, szorgalmáért a környék mesterei szívesen alkalmazták segédnek. 1938-1944 között Szászsebesen katona. Többször tanúja a románok magyarellenes megnyilvánulásainak. A román legionárius mozgalom a mészkői románság egy részét is lázba hozta. 1934-1935 táján esténként a román fiatalok hangos felvonulásokat szerveztek, magyarellenes jelszavakat skandáltak. 1943-ban a katonaságból szabadságra hazalátogatva láthatja, hogyan rekvirálják el a magyar lakosság gabonáját, lisztjét. Észak- és Dél-Erdély elválasztása után húga családjával, valamint bátyja Magyarországra költözött. 1944-ben családját (feleségét és fiát) átviszi Kolozsvárra. Az 1980-as években lánya családostul Magyarország települt át. Az alábbi történet ennek az eseménynek a szülők által elkészített verziója.

KHI:  - A vejemnek volt lakása, volt benne lakó. Neki csak egy szobája volt. Miko megnősült, s kellett volna neki a lakás, sehogy nem tudta kitenni. S akkor neki voltak kinn rokonai, egy testvére is Magyarba, s ezé ment ki. De hála a Jóistennek, jól van. S minden két hónapba jönnek, meglátogatnak. Hoznak.

     -Amikor költöztek, Ilonka néniéknek hogy esett?

KHI: - Úgy, mind amikor van két fiúgyermek, s született a léányom. Nekem nem vót testvérem, s ezé, hálo Istennek, hogy nekem is van egy leányom. Van valakim.  És elment. Amikor ott mentek el, azon az este, hát a leányom nagyon sírt, s kérte a bocsánatat, hogy bocsássanak meg, édesanyám, hogy elmegyünk. Há mondam, ne sírj. Neked ott a helyed, ahol a férjed van. Ne sírj. Ott vótak a testvérei a vejemnek. Családostó, mindenestő. Regge kikísértük őket az állomásra. Gabi bácsi nem tudatt jönni, mert ő hazajött , s pont akko jött, amiko a vonat má elment. Én elbúcsúztam tőllek, mosolyogva, boldogan....Elment a vonat...Átkozott legyen a kerekeid, amive elvitted a drága léányomat (sír)...S ott leestem a fődre vagy a padra. Csak most amiko vót az unokámnak az esküvője, akko mondta el a léányomnak a sógornője, hát még egy akkora erőt, ritkán lehet látni. Végig egy könnyet nem ejtett. Nagyon nehéz vót.

KG: -Amikor mentek is át, hát bejöttek. Me onnat jött egy TIR-kocsi. Kolozsváran felpakoltuk. Szerencsére, hogy a vejemnek vót egy havasi vámtisztje, Kolozsváron, esmerőse. Megegyezett, kapatt egy pár ezer lej csúszópénzt. S fepakoltuk, megcsinálta a leltárt, mindent, de csak amit bediktáltunk. Bútort, mindent összecsomagoltunk nekik. Két hétig dolgoztam ottan. Jött a kocsi, megpakoltuk. Elvittük Kolozsvárra az állomásra. Hát oda levittük oda, ahol van a rakodó. Szamosfalva felé, ott az állomásnál. Közbe a vámtiszt utolért egy piros Daciá-val. Elénkbehajt, megáll. A vámtiszt akkor leszed egy pár darab bútort. Havasi mokány vót, de becsületérzésse vót, lesett szanaszét, hogy nehogy jöjjen vaj egy fennebbvaló, hogy meglásso, hogy ő nem szedett le mindent se a pótkocsioró, se a TIR-rő. Na aztán ácsorgunk ottan, nézelődünk, s akkor, rakják vissza. Visszaraktuk, s ekísértük őket egészen a határig. Én is, a bátyám, meg az öccse a vejemnek. A leányom nem jött akkor, me Bukarestbe kellett menjen valami pappiré. És amikor megérkezünk a vámhaz, két TIR-kocsi vót még előttünk. De aztán vót még 20-30 ott jobboldalt. Sorakoztak. Megyünk oda, megyünk a vámtiszthez, hogy na, jöjjen. Ellenőrizzék a kocsokat. Nem tudam, mi. Na jó. De aztán amiko odakerült a dolog...vártunk sokáig. Meek. De közbe jött egy bukaresti sofőr. Hát hozatt egy olyan nagy TIR-kocsinak egy nagy ablaküveget. Magyarbó vette. És összekente, hogy ne látszodjék, hogy új. A vámtiszt nem akarta átengedni. Mintha most is látnám, hogy ült ott az iradába az ablak mellett s az ablak előtt az a nagy üveg, 2 méter hosszú. Így veri a fődhöz, megmutatom Ceaucescunak, holnap már nem lesznek itten. Jön ki a vámtiszt, mejjbelök, há maga mit keres itt. Há, mondam, várom, hogy jöjjenek, hogy vizsgálják át a kocsit. Megmondtam, menjenek a kocsihaz. Dehogy jöttek. Ecce csak jön egy őrmester oda, s mondam nekie...De miko a vámtiszt nézi a pappirakat, há nem vót a kicsi pappir a konzulátustó. Hát hogy ledhet? Mondam a vámtisztnek, nézze, minden rendbe van. A konzulátusná, minden. A magyar vámtiszt annyit mondatt, hogy na, szerencsés utazást. Há a lányom otthon felejetette az a pappirt, s ő elment Bukarestbe. Mondam neki, hallgassan ide, hadnagy úr, me hadnagyi rangba vót. Adjunk egy telefont [30] Fizetem a telefont a magyar konzulátusra Kolozsvárra. Rendezzük. Na, egyszer csak azt mondja, van egy fotója? Nincsen, mondam. Akkor a vőé itt van? Hát ott vőtak a kocsiba, meg vótak gondolkozva, hogy nem akartak ezek átengedni, nem fogadják be a magyarok. Aztán oda kerültünk, hogy jön a román őrmester...A vejemnek vót egy gyermekkori fénképe. Aztán adatt egy pappirt (nevet), s na, kérem, evve mehetnek. Me azt mondta, mi nem engedhetjük át a határon, nem engedhetjük be, ha nincsen belépési pappirja. És amikor jön az őrmester, jön egy katona, de egy olyan kalapáccsal, s egy olyan...kém lehetett, figyel ide, oda. Má ideadta a magyar vámtiszt még a gombat is s még a spárgát is, hogy legyen ott közügybe. Há mikor odakerül a dolog, azt mondja az őrmester, hogy menjenek haza, mer e van rendezve. Nem jöttek a romának, hogy felbontsák, hogy megvizsgálják. Menjenek haza. Na, eljövek le, mer a kicsi kocsi lenn vót a parkolóba, s mi ott fent, a teherkocsik ahol álltak. És emenyünk le, visszameeek, s az őrmester, hogy megmondtam, hogy menjenek haza. Ejövek, s leülek oda, a testvére a vejemnek a kocsiba vót, várták, hogy na mi lesz. Megint lopózva visszamegyek, de ott a kerülő úton. Ott a bozótba, az ódalba be, ott mentem. Te, állj meg, me a határszélen vagyok, nem megyek itt a bonzontak közt, nehogy valaki észrevegyen, s ott lelőjjen. (Nevet.) Kimegyek a kocsik mellé, hát mondam, vót vagy hősz TIR-kocsi. Ott a kocsik mellett megyek, nézek be a sofőrekhez, nézek arrafelé, elémegyek. Há nincs ott a mi kocsink. Előttem vót még két kocsi. Na, most mit csináljak? Gondoltam, vajon nem térítik vissza a magyarok a belépésiér. Meek...ott a magayrakná szép sorrendbe vűót, ződövezet, minden. A sorompón túl. Meek ott az övezet szélinél. Há áll egy katona a golyószóróva az út közepiné. Kilépek, s mondam, bajtárs, nem látott egy piros TIR-kocsit. Megdől: - Állj! Megálltom. - Miér? Mondam, most tepedenek át a gyermekeim mMagyarországra. Itt vót a nehezebb. Azt mondja, átjött a sorompón? Mondam, át. Átjött má egy negyed órája. Na, azt mondja, menjenek vissza, me most má Pesten vannak. Aztán elkísért a sorompóig. A sorompón átléptem, s kezet fogtam vélle, s gondoltam, most má mehetek. Megyek le, a személykocsikhaz, me ott vót a parkolóhely, a gyerekek alusznak a kocsiba, mind a három. Gyertek, fiúk, me ezek átmentek, má Magyarba vannak. Aztán be a kocsiba, s hazajöttünk.

5. FI/1922, Sinfalva

- Férhezmentem, de az én férjem csak három hónapig vót itthon. Aztán átment szökve Magyarországra, mert kapott behívót. 42-be vót ez, s ott volt 44 őszéig, ameddig bejöttek az oroszok. S akko az oroszok bejöttek, febomlatt a rend. Én kaptam a gyermeket, s ementem Kolozsvárra. Láttam, hogy ő nem jön haza. Pedig másak jöttek. Azt mondta, hogy szógálatba vót a vasútnál. Dógozott s nem jöhetett. S ott vótam, amég elfogták s elvitték. Kiment az utcára. Másokka. Egy Moldovan nevű, ő is magyarnak vallotta magát, s ő is szökve ment át. Aki elfogta őket, aszitte, hogy Moldovan román és Fodor magyar. S a férjemet efogták s Moldovant nem. Mentek a vasúthaz az utcán, hogy kérjenek karszalagat, hogy céeferisták [31] és akkor ne fogják e. Na de az nem úgy történt. Hanem minden utcasarkon vadászták őket. Állítólag itt Tordán az orosz sereg tombolt. Kolozsvárra a románok kerültek először. Kolozsvárt nem vót harc. Egy óvóhelyre húzódtunk le a gyermekke, az Árpád utcán, a Szamos-híd mellett. Az Árpád utca 2. szám alatt. S az nagyon közel vót a Szamos-hídhaz s azt robbantották a németek. Éjje aztán óriási robbanás, szotyogott a mindenféle a pincébe ránk.

6. SzL/1911, Aranyosegerbegy

Én 1940 szeptemberbe átmentem Magyarországra, s ott vótam 1946-ig. Beálltam a vasúthoz mint pályamunkás. Mi Egerbegyrő nagyon sokan e vótunk menve, mind olyan fiatalak, harminc évesek, huszonnyóc, tizennyóc, harmincöt évesek is. Vót az a Rigács pályamester, az az egerbegyieket mind bétette vagy vátókezelőnek, vagy fékezőnek, olyan helyre, hogy nem vótunk pályamunkások, hogy verjük a csákánnya a kicsi követ a nagyba. Evittek egyik állomásra kettőt, másikra négyet, mind béosztattak. S úgy lettem vátókezelő.

7. ML/1927, Csegez

     40-be, amikor megtörtént az átadás, a legények 18 évtől felfelé elmenekültek, hogy ne vigyék őket a háborúba. A magyarság mind elmenekült. Aki nem ment el, egy magyar fiú, egy Bíró Dezső nevű, elvitték a frontra a románok. Nekem egy tesvérem e vót menve Magyarországra. Egy másik tesvérem nem akart elmenni. Nagy magas, szállas fiú vót. Azt odavette Antonescu [32] lovásznak, s megszabadult a fronttó. Ő vót a lovász egész végig, amíg Antonescu fungált.

8. FE/1924; BJ/1950; BE/1953, Aranyosrákos

FE:- Az én uram fe vót mentve. Árva vót, fementették, mind családfetartó. S amiko lett a háború, bésorozták vóna őket is, kiképzésre. Az anyja meg vót ijedve, s átküdte Magyarországro. Átmentek. De akko nagyon sokan átszöktek.

BJ: - Édesapám is, a testvére.

FE: - Az uram is ott vót Kolozsvárt.

- Haltak meg sokan a háborúban?

FE: - Sokan. Ott a mü utcánkbo is, elesett Pálfi Sanyi, Irinyi Ambrus, Bari Sándor, Pálfi Sándor, Pálfi P. Samu. Csak egy kicsi rövid utcába ennyien estek e. S az egész faluba nagyon sokan.

BE: - Van a templom mellett egy szobor és oda fel vannak írva, akik elestek.

FE: - Aztán haltak meg Magyarországan is. Ozsvát Vilmus ott esett el. Ott hitták be a háborúba s ott elesett.

     Felekre jártunk beszélgetni.

     Ecce megjött a sürgöny, hogy hivutt a Felekre, menjünk beszélgetni. Ő bé akart menni katonának, de nem vót meg a kora. Akko kért, hogy vigyünk bé egy keresztlevelet, hogy bizonyítsa, hogy ő idősebb egy évve. Me mind hányódatt, s gondolta, hogy teljen a katona-évje.

     S aztán miko megjött a sürgöny, vót 10 órakko, s délután 2 óráig kellett a grenicser [33] -parancsot aláírják, hogy mehessünk beszélgetni. Na de ki viszi el a sürgönyt, nem vót semmi jármű. Én vittem el, gyalag keresztül a Csigán. Aláírattam s másnap reggel mentünk, hogy beszélgessünk.

     Engemet löktek bé a két rámpa közé. Így fogtam a kezembe a keresztlevelet. De nem a tesvéremnek adtam oda, me nem tudtam hozzáférkőzni. Egy másik embernek, aki szintén nálunk való vót. S észrevette a parancsnok. Aztán édesanyám nyútatt 25 lejt a zsebibe.

     Úgyhogy megúsztuk.

9. KJ/1915, Torockó

-Én megmondom az igazat. Én átmentem Magyarországra negyvenbe. Akkor én elmentem, s ott laktam Bethlenbe. S ott is nősültem meg. A feleségem idevaló, torockói.

- Sokan mentek át Magyarországra?

- Sokan. Körülbelül háromszázan.

- Visszajöttek?

- Jöttenek vissza, de nagyon kevesen. Maradtak ottan is. És elmaradtak. Én hazajöttem. Ez a kis lakásam megvolt. S az hazahozott. Mégis, akárhol lakik is, hazavágyik. És negyvenöt óta itten lakok.

 

10. SS/1931, Torockó

- Negyvenben szöktek-e át a határon?

 - Ojojoj. Például a sógor is. Mihály sógorom, Pál János sógorom, Andor bátyám... Románok maradtak ott. Két pár. Két román, idevalók, Brad és Săliştean, azok ott maradtak. Oda nősültek, ott lett családjuk. S volt még két román. Iovan és Petridean. De visszakerültek. Más nem maradt ott. Hanem Zsakó Pista bátyám tűnt el.

- S Borza? Azt megint elvitték, az elbujdosott a katonaságtól, jaj az erdőbe. Padlót kivágtak a házba, s az ágy alatt dugták el. Hogy nem akart menni katonának. Se nem akart átmenni Magyarországra. Azért csak elkapták, mikor jöttek a magyarok, az első autóra felszökött, otthonró bújt elő.

11. Csoportos beszélgetés, Torockószentgyörgy

- A fiatal fiúkat összeszedték a háború alatt, s innen elvitték Bukarestbe mind, s ott éheztették, s aztán melyik ahogy tudatt megszökni, úgy szabadultak meg.

     - Akkor férfi nem volt. Csak öregek és gyerekek.

     - Aztán innen a legtöbb ember, aki hadköteles vót, innen a legtöbb ember, melyik a hadseregtő, melyik ahonnan tudatt, úgy szökött meg, s úgy mentek át, me Kolozsvár a magyarakná vót. S aztán ott azak az emberek is hányódtak s éheztek. Munkahely sehol semmi, se becsület. Két kerek évig búkáltok, háromig, melyik ahogy tudatt, ahogy tudatt emenni.

     - Például az én édesapám jött Kolozsvárról haza. Ejöttek Tordáro, kijöttek Tordából. Ott efogták két orosz. Evitték Oroszországbo a szénbányábo. Ott ült még öt évig. Szerencsére aztán öt után hazajött. Torda közel vót, s ott fogták el. Ők ketten vótak Szentgyörgyrő, nem ismertek senkit se.

K: - Mikor jött haza?

     - Negyvenkilenc októberbe.

     - Az én apámat Kolozsváran fogták e, s még vótak többen. Az édesapám úgy mesélte, hogy vót egy vasútista. S az azt mondta, hogy leszökjünk, itt kell valamit csinálni. Még vót egy szentgyörgyi. Ketten vótak, akik leszöktek a vonatbó. Me Brassóba tartatták hat hétig. Ott se ételt, se vizet, ott kínazták őket. Brassóból mikor indultak ki, aztán ott szépen nekifogtak, kiverték a kocsinak az ablakát, s aztán azon az ablakán szöktek ki. A vasutas szökött elöl, s ez a szentgyörgyi utána, s apám utána, s még egy, román nemzetiségű. Aztán ők a Székelységen keresztü s gyalag, ahogy tudtak, úgy búkáltak. Hazajöttek. Akik ott maradtak, őket aztán még öt évig kínazták.

     - Azt mondták, hogy emennek Focşani-ig, s ott fognak kapni olyan papírt, jöhetnek, nem bántja senki. Ebbe bízva, hogy mennek addig, s ott kapnak papírt, s jönnek haza. S közbe papírt nem kaptak, kaptak öt évi szénbányát.

-     A szénbányábo voltak s ötven fok hideg vót. S annyi volt a halott, hogy nem tudták eltemetni. A föld le volt fagyva ötven fokos hidegbe másfél méterre. Ott nem lehetett. Összerakták mint az ölfát, úgy né keresztesen. S aztán tavasszal, mikor kiengedett a föld, akkor temették el.

12. Nagy Ödön Sajóudvarhelyen született 1914-ben. 1932-34 között a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, 1934-47 között a református teológián folytatta tanulmányait. Élete 1939-től összefonódott a mezőségi, marosmenti református szórványközösségek és gyülekezetek sorsával. Lelkészi pályájának állomásai: Kissármás, Nagyölyves, Mezőújlak, Mezzőköbölkút (1940-42), Mezőméhes (1942-44), Hari (1946-50), Istvánháza (1950-1957), Mezőfele (1958-1967), Szolokma (1967-70), Havad (1970-81). Emlékirata a Palástban. Lelkészek szórványban. (szerk. Becze Márta-Keszeg Vilmos,  Marosvásárhely. 2001) című kötetben jelent meg. Alábbi története egy, az előzőektől eltérő döntést szemléltet: a hivatását, s a vele járó szolgálatot tudatosan vállaló értelmiségi döntését.

Kissármás egyéni életem számára is jelentős állomás volt. Ugyanis ekkor jegyeztem el a dési Müller Júliát, akivel a kétévi segédlelkészi szolgálat után akartam volna egybekelni. Júliával még Kolozsvárt ismerkedtem meg egy leánykonferencián, amelyet a Monostori úti parókia templomában tartottak. Magától értetődik, hogy halálosan belészerettem, mint előtte több más lányba is. És mint a reménybeli boldogság küszöbén álló, szerelmi lázban lobogó ifjú, többször Désre utaztam. Mindenkor egy szép virágcsokorral, amit az udvari kertésztől kaptam, mert a bárónőnek kertésze is volt. Egy alkalommal éjjelizenét is adtam neki. Jól emlékszem, hogy a dési nagyvendéglő zenekarával Grieg Solveig-dalát húzattam, mert ez volt Júlia kedvenc dala. És mint ahogy a legtöbb tervem megbukott, a házassági tervem is megsemmisült az ominózus bécsi döntés miatt. Ugyanis Kissármás Romániában maradt. Még egyszer Désre utaztam, és megkérdeztem, hogy ha letelik a kissármási szolgálatom és rendes parókiát kapok, hajlandó lesz-e Dél-Erdélybe jönni.

Minthogy özvegy édesanyját és szeretett szülővárosát nem akarta elhagyni, felbontottuk az eljegyzést, vagyis az ördög megint beleköpött a levesembe. Később aztán tapasztalnom kellett, hogy nem utoljára.

A bécsi döntésről újra írnom kell. Amikor meghallottuk a pesti rádió bejelentését, éppen vacsoránál ültünk Bánffy bárónő ebédlőjében. Nem tartom fontosnak érzékeltetni megdöbbenésünket az események ilyetén alakulása miatt, azóta egy fél évszázad telt el. Borítsunk sűrű fátylat az akkori érzelmeinkre, hiszen egyebet úgysem tehetünk. Nos, amikor némileg magunkhoz tértünk, jó patrónám azt kérdezte, hogy mit akarok tenni a politikai helyzet ilyetén alakulása folytán; tekintve, hogy szüleim Észak-Erdélyben laknak. Ő felold ígéretem alól, mely szerint két évig Kissármáson szolgálok. (Megjegyzem, hogy ez részemről nemcsak ígéret, hanem kötelezettség, tartozás is volt, hiszen teológus éveimben nagymértékben élveztem jóságát, például ő szerzett be ebédkosztra Bánffy Ferenc báróhoz.) Én viszont azt kérdeztem tőle: - És méltóságod mit szándékszik tenni? A bárónő azt felelte, hogy neki itt kell maradnia, mert ide köti a birtoka. Erre azt mondtam, hogy én is maradok, nem hagyom magára szegény magyar népünket, amelynek hűséges szolgálatára még diákkoromban elköteleztem magam. És itt is maradtam. Lehet, hogy nekem is jobb lett volna kereket oldanom és mindent itthagynom.

Ha elmentem volna, biztosan másként alakult volna az életpályám, s benne a családi életem is, de biztosan vádolt volna a lelkiismeretem a megfutamodásért.

Következtetések

1.Egy nemrég közzétett, kemény vitát kavart röpirat megkérdőjelezte a második világháború eseményeire való emlékezés indokoltságát. A szerző Freud tézisére hivatkozik, amely szerint a neurózis abból ered, hogy az egyén az elszenvedett traumát nem tudja tudatosan kezelni, s ezért elfojtja. A holocaustot forgalmazó diszkuzus alaptétele szintén azt hangoztatja, hogy a róla való beszélést tabu tiltja. A szerző ebben a reklámnyelv fordulatát, a vásárló érdeklődését felcsigázó trükköt ismeri fel. [34] A tabusértést látszatát keltő "valóságfeltárás" valójában üzleti célokat szolgál, a politikai tőketeremtés eszköze. "A mítoszokat kedvelő huszadik század azonban, amely a technológiai modernitás és a bürokratikus racionalitás csúcsán az egész bolygóra kiterjedő bűnöket idézett elő kvázivallásos, eszkatologikus üdvtanok nevében, szakított a nem-emlékezés civilizáló hagyományával is, és újra érvényessé tette a ťsosem feledjük !Ť archaikus tézisét mint morális elkötelezést. Kezdődik ez már az 1919-es békeszerződésekkel, amikor a győztes hatalmak kifejezetten visszautasították az 1914 és 1918 közötti eseményekért való bocsánatkérést, majd 1945 után fokozódik szinte egy tizenegyedik parancsolat pátoszáig: ťSoha ne felejts !Ť Csakhogy így tovább élnek a szellemek." [35]

Jelen analízis is megkerülhetelennek tartja annak áttekintését, hogy milyen körülmények között és mi végett kerül sor az emlékezésre. Ezek az emberek évtizedeken keresztül újra és újra elmondták élményeiket. S ezáltal egy háború utáni korszakban, Romániában magyar kisebbségiként arról beszéltek, hogy kénytelenek voltak megélni a második világháborút, a nagyhatalmak impériumszerző akcióit, bíráskodását. E történetek a 20. század nagy eseményeinek a történetírással alternatív feldoldolgozásai. De míg a történtírás szívesebben időzik el a tárgyalótermek vitáinál, a frontok kulcsfontosságú eseményeinél, régiók és etnikumok sorsánál, az emlékek a lokális, a családi és a személyes történelembe íródnak bele. [36] A sosem feledjük hamis szlogenje helyett egy természetes igény, az identitás  narratív megalkotásának igénye hívja életre, működteti az emlékezést. Élete eseményeinek elmesélésével az ember jelezni kívánja kilétét, emberi sorsokkal és történelmi eseményekkel összefonódó múltját, élete nagy döntéseit, a két ország területén élő hozzátartozói révén a két országhoz való tartozás jogát.  A történetek elmondása által különböző helyzetekben újraszerkeszti identitását. [37] Az emlékezésnek a generációk közötti vertikális kommunikációban van paradigmatikus szerepe.

A várfalvi Gadó Anna asszonyi hányódásait tulajdonítja a határmódosításnak. Miután alig egy évi házasélet után férje Magyarországra távozott, s onnan többé nem tért vissza, újabb házasságot már nem tudott kötni a férfiak hiánya miatt. Ezért egyedül kényszerült gyermeket nevelni és gazdálkodni. A detrehemtelepi Tóth Erzsébet és bátyja serdülőkoruk négy évét töltötte apa nélkül. A falu határában található hat hektárnyi föld megművelése, több állat gondozása az anya és a két testvér feladata lett. Ökör vontatta ekével maguk végezték a szántást, majd a vetést, a csépléshez maguknak kellett a géptulajdonossal egyezséget kötni. S mindezt olyan időben, mikor a házuk első szobájában magyar honvédtisztek laktak, a színben és az udvaron idegen menekültek húzták meg magukat. Tóth Károly - amint lánya fontosnak tartja szóvá tenni -, az egyedüli volt a faluból, aki családfőként rekedt a határ túlsó oldalán. A polyáni Taar József minden külső ösztönzés nélkül tollat fog kezébe, s éveken keresztül örökíti meg leszármazottai számára élete történetét, fordulatait. A mészkői Kereki Gábor és Ilona váltakozó, ambivalens érzésekkel, szűnhetetlen fájdalommal és ugyanakkor elégtétellel számolnak be egyik gyermekük Magyarországra költözéséről. Ezek a történetek elhangzásuk, megírásuk helyzetében töltik be elsődleges funkciójukat (mentegetőzés, panasz, büszkeség, nacionalizmus, lojalitás kifejezése, a családtagok szétszóratottságának motiválása stb.). A lokális, genealógiai és individuális történelem, valamint az ezt folytonosan aktivizáló emlékezési gyakorlat társadalmi viszonyok, státusok, attitűdök, helyzetek magyarázatát adja, s érvényességét legitimálja. A lokális és családtörténelem epizódjai alapján korrigálja a politikai határmódosítás merevségét, akárcsak az erről szóló politikai diszkurzus egyoldalúságát. [38] Az emlékezet birtokbavétele tehát több a puszta információátadásnál. [39] Az emlékezés, a narratív gyakorlat azt a világot teremti és szilárdítja meg, amelyet az országhatár módosulását és annak következményeit megélt személyek népesítenek be. Ezért is az emlékezés - bár látszólag arra a 60 évvel ezelőtti múltra irányul, amelyet felidéz - valójában az elbeszélés idejét és helyzetét, a jelent érinti meg. A családi emlékezési gyakorlatban elhangzó történetek a tavaszi határkerülés rítusához hasonlóan örökítik át a határok mobilitásának, a határmódosítás miatti szenvedések és áldozatok történetét.

2. A fent idézett narratívumok közös narratív bázissal rendelkeznek. Eszerint a történelem mint esemény olyan keret, amely személyes választás elé állítja az egyéneket. A bécsi döntés következtében megtörtént határmódosítás, valamint a küszöbön álló, majd zajló háború megosztotta a romániai magyar kisebbséget. A gyermekek, az idősek és a nők feladata a helybenmaradás, a gazdaság megőrzése és vezetése, a gazdaságért szükséges áldozat meghozatala lett. Valódi döntésre az aktív életkorban lévő férfiak kényszerültek. Nekik a kisebbséggel diszkriminatív módon bánó román állammal szembeni lojalitás, illetve az adott helyzetben a diszkriminatív bánásmód vállalása és a határátlépés között kellett választaniuk. A patriotizmus etikája arra kötelezte volna őket, hogy a nemzeti tér integritásáért a román hadsereg katonáiként személyes áldozatot hozzanak. A férfiak által az első világháborús frontokról hazahozott, akárcsak az 1918 utáni Romániában megélt tapasztalatok alapján a legtöbb férfi a határ átlépése mellett döntött. A közelmúlt tapasztalatai miatt nem alakulhatott ki az a patriotizmus, amely a személyes áldozatra ösztönözte volna őket. Többen is jelzik, hogy a határmódosítás után a határátlépések miatt a határközeli zóna magyar lakossága a román hatóságok számára diszkrimináció tárgyává válik. Magyar fiatalokból és férfiakból többször szerveznek munkaalakulatokat, fokozott felügyelet mellett frontra juttatják őket. A határt átlépő férfiak döntésükkel mind családjuk, mind a maguk számára sajátos sorsot választottak meg. Barna Gábor metaforáját használva: az azonos fizikai, de eltérő kognitív világban élő román és magyar lakosság egy döntési helyzetben eltérő életstratégiát választ. Borneman asszonyhősének "széthulló személyiségétől", az egy ország határain belül a köréje szövődő kisebbségi identitást elutasító, a mindenünnen elvágyódó asszonytól eltérően vállalták döntésük következményét. (Ezt utólag is,  emlékezési gyakorlatuk révén megteszik.)  A magyar férfiak a háborúban értéket képviselő fizikai és katonai erejüket kivonják a román stratégiából. Ezt a döntést a mikrotörténetek az individuális sors tudatos alakításaként, valamint a családközösség életét döntően meghatározó fordulatként láttatják. Az egyén a személyes jövője érdekében feláldozza egzisztenciális biztonságát, családja integritását, helyette egy virtuális, lehetséges realitást választ. A határon túli (élet)világ, a magyar állam a menekültekkel szembeni agresszivitás, gyanakvás nélküli politikája az adott helyzetben rekompenzálni látszott a feláldozott értékeket. [40]

A átlépéstörténetek a határ átlépőjét a Romániában előállt helyzet részletezésével felmentik a morális kötelezettségek alól. Az átjutást az egyén számára hátrányos helyzetből való szabadulásként jelenítik meg. Ugyanakkor a határ két oldalán lévő világot ellentétes értékkategóriákkal ruházzák fel. Ezek az értékkategóriák: román - magyar, nyomorúság - jólét, kiszolgáltatottság - szabadság. Ez az értékszerkezet ismétlődik abban a történetben is, amely egy családnak az 1980-as években Magyarországra való átköltözését mondja el. [41]

A határmódosítással kapcsolatos másik történettípus az elszakított családtagok engedélyezett beszélgetésének története. A történetek a hangsúlyt a családtagok elszakítottságára, a beszélgetésekért vállalt megaláztatások sorára teszik ki. A történetek kognitív kontextusához azonban hozzátartozik a menekültekkel és a menekültek személyes problémáival számoló kétoldali állami stratégia, valamint a találkozást felügyelő és szabályozó csendőrök humánus magatartása.

A szövegekben impliciten benne lévő, a szövegek szerveződését és elmondását irányító szemantikai tartalom, a szövegbázis a kisebbségi tapasztalat. Ez rendre tartalmazza a szociális térre, a határmódosítás miatt megszűnt stabilitásra, a fellángolt (formális és informális) nacionalizmusra, a határ két oldalán szerveződő életvilágra vonatkozó tudást, a határhoz, a határátlépéshez és a határt átlépőkhöz való viszonyulást. [42]

Irodalom

Assmann, Jan

1999 A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest

Balogh Béni, L.

1999 Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio. 10. 3-4. 243-266.

Balogh Sándor

1988 A Groza-kormány nemzetiségi politikájának történetéből (1945-1946). In. Rácz István (szerk.): Tanulmányok Erdély történetéről. Debrecen. 181-194.

Barabás Béla - Diószegi László - Enyedi Sándor - Sebők László - R. Süle Andrea

1990 Hetven év. A romániai magyarság története. 1919-1989. Budapest

Barabás László

1980 Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. Népismereti Dolgozatok 1980. Bukarest. 203-216.

2000 Tavaszi határkerülés a Nyárádmentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. In. Uő. Aranycsitkók, maszkurák, királynék. Marosvásárhely. 133-167.

Bárdi Nándor

1997 A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio. 8. 2. 32-67.

Barna Gábor

2000 Mentális határok - megduplázott világok. In. Folklorisztika 2000-ben. Folklór - Irodalom - Szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. II. Budapest. 689-701.

BENKŐ Levente

1995 Szárazajta. Sepsiszentgyörgy

Bereczki András

1993 Románia népességének alakulása 1930-1992 között. Erdélyi Múzeum. LV. 1-2. 76-98.

Bereznay András

2001 Közép-Európa - nyugati táj. Regio. 12. 2. 166-186.

Borneman, John

1999 Elbeszélés, genealógia és a történeti tudat: a széthulló személyiség. In. Thomka Beáta (szerk.): A kultúra narratívái. Narratívák 3. Bp. 197-216.

Burger, Rudolf

2001 Az emlékezéspolitika tévedései. Védőbeszéd a feledés mellett. Európai Szemle. 3. sz. 81-93.

Cioran, Emil

1991 Antropologia filosofică. Craiova

Connerton, Paul

1997 Megemlékezési szertartások. In.: Zentai Violetta (szerk.): Politikai antropológia. Budapest. 64-82.

Dobrossy István

1996 Határok - kapcsolatok. A szlovák-magyar lakosságcsere történetéhez. In: Katona Judit-Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc. 217-225.

Fejős Zoltán

1995-1996 Kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. Magyarságkutatás 1995-1996. 125-142.

Fülemile Ágnes

1996 Történeti idő és emlékezés egy kétnemzetiségű kalotaszegi községben. Regio. 7. 1. 64-86.

Gráfik Imre

2000 Hármashatár - Közép-európai nemzeti traumától a népek találkozási helyéig. Néprajzi Látóhatár. IX. évf. 3-4.sz. 117-150.

Hall, E.

1987 Rejtett dimenziók. Budapest

Hegyeli Attila

1999 Mi van a küszöb alatt? A határ archetípusának egyik példája: a küszöb szimbolikája. ACTA-1999.II. Sepsiszentgyörgy. 241-260.

Imreh István

1983 A törvényhozó székely falu. Bukarest

Keményfi Róbert

1998 A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai rajza. A vegyes etnicitás és az etnikai határ kérdése. Debrecen

Keszeg Vilmos

1990 Kerítések. Művelődés. 43. 6-7. 30-31.

1997 A kör szemantikája és szerkezete. Művelődés. L. 4. 34-38.

2001A kisebbségi sors narratív megjelenítése. Kisebbségkutatás. l0. évf. l.sz. 33-52.

Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter

1992 Magyarok a határainkon túl - a Kárpát-medencében. Budapest

Kokó Júlianna

1999 Egy vargyasi család levelezése az első világháborúban. In. Keszeg Vilmos (szerk.): Írás, írott kultúra, folklór. A KJNT Évkönyve.7. Kolozsvár. 240-265.

Korom Mihály

1988 A második bécsi döntéstől a fegyverszünetig. In. Rácz István (szerk.): Tanulmányok Erdély történetéről. Debrecen. 167-180.

Kulcsár-Szabó Zoltán

2000 A "korszak" retorikája. (A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia) In. Bednanics Gábor-Bengi László-Kulcsár Szabó Ernő-Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Budapest.2000. 90-105.

Mohay Tamás

2000 Migráció és élettörténet. Tapasztalatok a határátlépés és határváltozás során (1920-1960).In: Kuti Klára-Rásky Béla (szerk.): Mai néprajzi kutatások Ausztriában és Magyarországon. Osztrák Kelet és Délkelet-Európa Intézet Budapesti Kirendeltsége. MTA NKI kiadása. 113-129.

Nicolić-Ristanović, Vesna

2001 Szexuális erőszak. Regio. 12. 2. 110-143.

Oláh Sándor

1993 Magyar görög katolikus "románok". Regio 4. 2. 99-120.

Orbán Balázs

1871 A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. V. Pest

Péntek János

1997 Kert, gyepű, határ. Ethnographia. 108. 1-2. 219-233.

Pócs Éva

1983 Tér és idő a néphitben. Ethnographia. 94. 1. 177-206.

Pozsony Ferenc

2000 Húsvéti határkerülés Felső-Háromszéken és történelmi előzményei Erdélyben. In. Uő. "Adok nektek aranyvesszőt..." Dolgozatok erdélyi és moldvai népszokásokról. Csíkszereda. 37-47.

Scheiber Sándor

1955 Az emlékezetet hátuljokra verik. Magyar Nyelv.LI. 229-230.

Szabó T. Attila

1956 Az emlékezetet hátuljokra verik. Magyar Nyelv.LII. 482-484.

Szikszai Mária

É.n. Csoportok, határok, identitások. Jegyzetek egy csángóföldi gyűjtőút kapcsán. In.: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. /Budapest/ 97-102.

Takács Lajos

1987 Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magyarországon. Budapest

Tánczos Vilmos

1996 Kitántorgott...Magyarországra. In. Uő. Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék. Kolozsvár. 16-41.

Tárkány Szücs Ernő

1981 Magyar jogi népszokások. /Budapest/

Tengelyi László

1998 Élettörténet és sorsesemény. Budapest

Thomka Beáta

1996 Mirabilia urbis. Égi és földi veduták. Pannonhalmi Szemle.IV.évf.2.sz. 14-20.

Varga E. Árpád

1992 Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Budapest

1997 A népesség fejlődése, az etnikai és felekezeti viszonyok alakulása a jelenkori Erdély területén 1869-1920 között. Erdélyi Múzeum. LIX. 1-2. 40-87.

Varga Éva

2000 Beszédek a határon.A szlovákiai és magyarországi határ menti sajtó 1918-1938 között. Regio. 11. 4. 104-121.

Viga Gyula

1996 Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc

Yamaguchi, Masao

1990 Központ és periféria a kultúrában. Jel-kép. 1-2. sz. 94-104.

---